2026. április 12-vel – ismét – új időszámítás kezdődött Magyarországon, ami közjogi értelemben tektonikus mozgásokat indíthat el: a democratic backsliding korszakát a democratic upsliding időszaka követheti. Ezt jelzi a szakmai diskurzus megélénkülése, amelynek eredményeként számos írás látott napvilágot egyes alkotmányossági kérdéseket illetően (ld. például itt, itt, itt, itt és itt). Az alábbiakban ezek közül kettőhöz, az alkotmányozáshoz és az Alkotmánybíróság helyzetéhez kívánok röviden hozzászólni.

Új alkotmány? Alkotmánymódosítás?

Az Alaptörvény kérdését illetően a megszólalók mindegyike egyetért abban, hogy a szöveg számos ponton javításra szorul. Az eltérő álláspontok akörül divergálnak, hogy vajon van-e alkotmányos pillanat, szükség van-e teljesen új alkotmány létrehozására, vagy elegendő a meglévő akár teljeskörű revíziója, ahogy az a korábbi Alkotmánnyal, az 1949. évi XX. törvénnyel is történt. Megjelent az ún. kétlépcsős alkotmányozás gondolata, amely szerint első körben az Alaptörvény gyors „kigyomlálására”, majd pedig jóval később, egy új alkotmány megalkotására volna szükség. E kétlépcsős elképzelés Arató Andrásnak a hazai szakirodalomban már régről ismert „posztszuverén” alkotmányozási koncepciójának jelen helyzetre szabását jelenthetné: az Alaptörvény gyors módosítása egy ideiglenes átmeneti helyzetet idézne elő, amit követne egy széles részvételt biztosító eljárás keretében az alkotmány részletes kidolgozása.

Előkérdés ugyanakkor, hogy mi indokolja a két lépést. E téren azt gondolom, hogy eltérő igazolása van az Alaptörvény tehermentesítésének és az új alkotmány létrehozásának. Ami az Alaptörvény módosítását illeti, azt elsősorban (de nem kizárólagosan) az elmúlt évek során tapasztalt alkotmánymódosítások sora indokolja. Ezeket a módosításokat ugyanis nem az alkotmánymérnökösködés (constitutional engineering) ideája hatotta át, hanem leginkább az ad hoc helyzetekhez igazodó alkotmánybarkácsolás (constitutional bricolage). Ez történt legutóbb is, a Pride megtiltása végett elfogadott gyors módosítás esetében, amely mintegy mellékesen alapjogi hierarchiát vezetett be az alkotmány szövegébe. Ennek, és az ezt megelőző módosítások eredményeként az Alaptörvény számtalan ponton túlterhelt, túlírt lett, amit jelez a hossza is: míg elfogadása idején 10.943 szóból állt, jelenleg 14.432 szót tartalmaz. (Összehasonlításként: a korábbi Alkotmány 8.598 szóból állt.) Ha ehhez hozzátesszük, hogy Sólyom László már 2011-ben, tehát az Alaptörvénynek már első verzióját a Nemzeti Színház épületéhez hasonlította, mint amelyet – az ideologikus elemei, egyes intézményi garanciák hiánya miatt, az AB hatáskörének korlátozása miatt stb. – az alkotmányjogász szakma tiltakozása ellenére erőltettek át, akkor nem nehéz belátni azt, hogy az Alaptörvény módosításának szükségességéhez semmi kétség nem férhet.

Feltehetjük ugyanakkor a kérdést, hogy ha az Alaptörvény kigyomlálása megoldhatja a korábbi módosítások problémáit, akkor miért volna szükség új alkotmányra. Úgy vélem, hogy ebben a tekintetben az igazolási érv a szimbolikus újrakezdés. Ez annyiban nem meglepő, hogy tulajdonképpen minden alkotmányozás reaktív jellegű és cezúrát jelent. Az Alaptörvény esetében ugyanakkor mindezt az is erősíti, hogy maga az Alaptörvény is az újrakezdés szimbóluma volt az elfogadása idején, és az évek során (nem kis mértékben az instrumentális módosításoknak köszönhetően) rezsimszimbólummá vált. Így tekintett rá maga az Országgyűlés is az általa 2020-ban elfogadott politikai nyilatkozatban, amelyben új korszak nyitányaként jelölte meg az Alaptörvény hatálybalépését, vagyis a 2012. január 1-jét.

A fenti igazolhatóságtól független további kérdés az, hogy az új alkotmány létrehozásának társadalmi, szakmai és politikai előfeltételei fennállnak-e, és a közelmúlt riasztó chilei példája ellenére (két referendum is sikertelenül zajlott le az új alkotmány vonatkozásában) létre lehet-e hozni egy közös alapot. Ez ma még nem minden tekintetben állítható kellő magabiztossággal, bár a társadalomnak a jelenlegi helyzetben tapasztalható felfokozott közéleti érdeklődése a politikai szereplők kooperatív viselkedését is kikényszerítheti.

A társadalmi és politikai tényezők bizonytalanságával szemben a szakmai előfeltételek ugyanakkor egyértelműbbnek tűnnek. Ebben a vonatkozásban a 2024-ben befejezett OTKA-kutatásom eredményeire tudok támaszkodni, amelynek részletesebb tárgyalása hamarosan az International Journal of Constitutional Law folyóiratban fog megjelenni. A felmérés célja annak vizsgálata volt, hogy a 2010-es évek elején az Alaptörvény legitimitása körül kialakult szakmai polarizáció valóban fennállt-e, illetve a későbbiekben hogyan változott. A felmérés két csoportra fókuszált. Egyrészt alkotmányjogászokkal vettem fel a kapcsolatot, mivel ők helyzetükből adódóan mindig is kulcsfontosságú szerepet játszanak az alkotmányos változások során. Másrészt, a sajátos hazai kontextus miatt az uniós joggal foglalkozó oktatókat is bevontam a célcsoportba, ugyanis a jogállamisági válsággal összefüggésben számos magyar alkotmányjogi vita egyértelműen európai dimenziót is nyert.

A hazai jogi egyetemek releváns tanszékeinek és szakmai testületeinek megkeresését követően a kérdőívet 143 főnek küldtem el, akik közül hetvenöten válaszoltak. A Likert-skálán adott visszajelzések alapján az Alaptörvény reputációja nem túl magas: míg a 2010-es évek eleji álláspontjuk felidézése alapján a válaszadók három nagyobb csoportba sorolhatók (27,5% támogató, 52,2% kritikus, 20,3% semleges, vagy nem vett részt a vitában), addig 2024-re a válaszadók túlnyomó többsége (86,6%) a kritikusok közé került, miközben a semleges csoport majdnem teljesen eltűnt. Ez azt jelenti, hogy a felmérésben résztvevők körében tízből kilenc egyetemi oktató negatív véleménnyel van Magyarország alkotmányos alapdokumentumáról. Ez számomra arra utal, hogy az Alaptörvény jelentős mértékben elvesztette akadémiai támogatottságát, amiből az következik, hogy azok a személyek, akik a tiltakozásukkal lelassíthatnák az alkotmányozás folyamatát, nem fognak érdemi vitába bocsátkozni az Alaptörvény védelmében. Ez hatalmas különbség a 2010-es helyzethez képest, amikor a szakma jelentős része a korábbi Alkotmány megtartása mellett érvelt, ragaszkodásuknak pedig kézzelfogható lenyomatát jelentette az akkoriban frissen napvilágot látott kétkötetes alkotmánykommentár Jakab András szerkesztésében. Ilyesmiről az Alaptörvény esetében nem beszélhetünk.

Amennyiben a szakma relatíve egyöntetű véleménye mellett a társadalmi és politikai feltételek is adottak lesznek, akkor nem ördögtől való az alkotmányozás. Ez persze nem garancia a leendő alkotmány sikerére: az alkotmányszöveg ugyanis hiába jövőbe tekintő (pl. igyekszik megnehezíteni az instrumentális módosíthatóságát), a felmerülő nehézségeket nem lehet előre látni, illetve előre kalkulálni. Hiába fetisizáljuk az alkotmány fontosságát, az alkotmány csak az állami lét kereteit szabja meg, amit megannyi szakpolitikai döntésnek kell megtöltenie tartalommal. Utóbbiak sikerei és kudarcai könnyedén visszavetülnek az alkotmányokra, ahogyan a korábbi Alkotmány legitimitását is sokan a kilencvenes éveket követő időszak sikertelensége miatt vitatták. E bizonytalanságok következtében Scheppele szerint az alkotmányok sajnos eleve bukásra vannak ítélve, és ezt példázza plasztikusan a Comparative Constitutions Project keretében 2009-ben publikált kutatás is, amely szerint az alkotmányok átlagos életkora tizenkilenc év, amely életkort egyébként az Alaptörvény is hamarosan elér.

Ezzel együtt az Alaptörvény példáján tanulva azt gondolom, hogy amennyiben az alkotmányozás feltételei adottak lesznek, akkor az új alkotmánynak minden jelentős attribútumát tekintve az Alaptörvény ellentétét kell képviselnie: az Alaptörvényt egyoldalúan fogadták el, gyorsan alkották meg, és a közjogi átalakulás kezdőpontja volt, amelyre minden további jogszabály épült. Ehhez képest az új alkotmánynak konszenzusosnak, lassú folyamat eredményének és a közjogi átalakulás záróakkordjának kell lennie. Csak így, illetve a részvételiség minél szélesebb biztosítása révén kerülhető el az, hogy az új alkotmány rezsimszimbólummá váljon.

Hogyan tovább alkotmánybíráskodás? Hogyan tovább Alkotmánybíróság?

A második kérdéskör, amihez hozzá kívánok szólni, az Alkotmánybíróság, a hazai alkotmánybíráskodás helyzete. Bár úgy tűnhet, hogy ez egy teljesen különálló téma, valójában szorosan összefügg az alkotmányozás kérdésével, azzal, hogy milyen normaszövegre van szükségünk. A rövid alkotmány (így adott esetben egy alaposan meghúzott Alaptörvény) ugyanis széles értelmezői mozgásteret biztosít az Alkotmánybíróságnak. Ebből az következik, hogy akkor tudunk rövid alkotmánnyal élni, ha magas a bizalmunk az Alkotmánybíróság iránt. Ebből az következik, hogy fel kell tennünk a kérdést, hogyan értékeli a szakmai közösség az alkotmánybíráskodás minőségét, mert ebből komoly következmények származnak a revizálandó Alaptörvényre, valamint a későbbiekben esetleg megalkotandó új alkotmányra is.

E téren a helyzet nem túlságosan fényes. Amint azt Gárdos-Orosz Fruzsina összegző jelleggel megállapítja, az alkotmányjogász szakma alapvetően negatívan értékeli az Alkotmánybíróság tevékenységét. Egy másik elemzés, Bakó Beának az AB megítélésével kapcsolatos 2024-es, 1100 főt elérő online kérdőíves felmérése arra jutott, hogy miközben a válaszadók top prioritásként azonosítják azt, hogy az Alkotmánybíróság megakadályozza a kormány hatalmi visszaéléseit, ezzel párhuzamosan a testület ilyen működését sajnos a legkevésbé látják megvalósulni. Egy további kutatás, Csapodi Márton 2025-ös elemzése, amely az AB valódi panasz hatáskörben elfogadott politikailag releváns ügyeit vizsgálta, azt mutatta ki, hogy a testületi döntések 85%-a kormánynak kedvező volt, és ebben a tekintetben különösen 2022 után történt radikális igazodás a kormány irányába. Ezt a percepciót, illetve statisztikai eredményt nem segítette a tisztességes eljáráshoz való jog Alkotmánybíróság általi szétfeszítése, ami több esetben a rendes bírósági döntések AB általi felülbírálatához, tulajdonképpen egyféle „szuperbíráskodáshoz” nyitott utat, amint azt a közelmúlt kampánya idején elfogadott, a közmédia Facebook oldalait érintően elfogadott határozatok is példázzák.

Az AB helyzetével kapcsolatos szakirodalom mindemellett számos más intézményi kérdést feldolgozott az utóbbi években. Ezek közé tartozik a bírák jelölésére vonatkozó szabályok megváltozása, a hatáskörök korlátozása és átrendezése, valamint a testület tizenöt fősre emelése. A létszám felemelése magával hozott egy kevésbé tárgyalt, kvantitatív szempontot is: sokkal nehezebbé vált többséget teremteni egy döntéstervezet koncepciója mögött.

Bár nem kézenfekvő az összefüggés, de ez kapcsolatban áll a hatáskörátrendezéssel, amelynek eredményeként a valódi alkotmányjogi panasz vált a testület jellegadó hatáskörévé. Csakhogy az AB tagjai között többen voltak/vannak olyanok, akik bíróságról érkeztek, vagy egyszerűen az alkotmánybíráskodás klasszikus feladatának továbbra is a jogszabályok kontrollját tartják. A magyar Alkotmánybíróság ugyanis normakontrollon szocializálódott, a valódi panasz, és pláne az ilyen ügyek révén felmerülő megannyi szakjogi kérdés, kuriózumnak számított 2012 után. Ebből adódóan a testület eleve magán hordozta azt a szemléletbeli megosztottságot, amely szerint egyes bírák elsősorban a „jogalkotó hibáira” érzékenyek (és inkább a jogszabályokban keresték/keresik az alkotmányossági problémát), mások inkább a „jogalkalmazók hibáira” (és inkább a bírósági ítéleteket kívánták/kívánják megsemmisíteni). Persze, tehetjük hozzá rögtön, az alkotmánybírák nem csupán e két dimenzió köré csoportosíthatók, hiszen ahogy Cass R. Sunstein könyvében négy kategóriába sorolta a Supreme Court bíráit, úgy az AB esetében is beazonosíthatók például a „visszautasításpárti” személyiségek, akik leginkább semmilyen alkotmányellenességet nem észlelnek az ügyekben.

A fenti absztrakt kategóriákon túl egyes konkrét bírói koalíciók is beazonosíthatóvá váltak az Alkotmánybíróság működésében. Pócza Kálmánék különvéleményekről szóló kutatása szépen bizonyítja, ahogy általában azonos módon szavazott Balsai István, Dienes-Oehm Egon, Lenkovics Barnabás, Pokol Béla és Szívós Mária, ahogyan Kiss László és Lévay Miklós is. Ehhez hasonlóan a jelenlegi testületben Marosi Ildikó és Schanda Balázs tekinthető olyan párosnak, akik hasonló attitűddel, illetve jogfelfogással bírnak, amit közösen jegyzett különvélemények révén jeleznek is a nyilvánosság felé, de korábban ilyen tandem volt Stumpf István és Szalay Péter is. Utóbbi négy bírót Schiffer András biztosan az ún. nyilvánosságbarát bírák közé sorolná, akiknek a testületen belüli aránya kardinális kérdés az alapjogok védelme szempontjából. A nyilvánosságbarát bírákat Schiffer az általa „aulikusnak” nevezett bírákkal állította ellentétbe. És bár 2024-ben még úgy foglalt állást, hogy ez az arány továbbra is egyensúlyban van, azonban azt gondolom, hogy sajnos ebben tévedett, és legkésőbb Stumpf István 2019-es távozásával a nyilvánosságbarát bírák meggyengültek. Mindezt jól szemléltetette például a 2024 elején eldöntött Lady MRD ügy, ahol csupán három bíró állt ki a szólásszabadság védelmében: Czine Ágnes, Marosi Ildikó és Schanda Balázs.

A megnövekedett testületen belül tehát megnőtt az ún. aulikus bírák száma, amelynek az alkotmánybíráskodásra legalább két következménye van, amit a voluntarista alkotmánybíráskodás és a másodlagos alkotmánybíráskodás címszavakkal jellemezhetünk.

A voluntarista alkotmánybíráskodás alatt azt értem, hogy a testületi működésben a szavazás egyféle preferenciaszavazássá változott, amelyben a bírák döntési mechanizmusában az általuk preferált rendelkező rész megelőzi az indokolás érvkészletének végiggondolását, így az indokolásnak csupán utólagos legitimációs funkciója van a kívánatosnak tartott kimenetelhez képest. A voluntarizmus elterjedését, azt gondolom, nagyban segítette az alkotmánybírák szuverén döntését középpontba helyező szemlélet, amely Pokol Béla reflexiója nyomán terjedhetett el. Pokol 2014-ben publikált szociológiai értekezésében ugyanis több kollégáját akként írta le, mint akik csak a tanácsadók küldöttei a testületi vitákon, amellyel szembeállította az autonóm döntést hozó alkotmánybírókat, akiket a tanácsadók egyféle hivatalnoki szellemben kiszolgálnak. E reflexiós írást követően Zakariás Kinga kollégámmal végeztünk egy anonim felmérést a tanácsadók körében, amely azt mutatta ki, hogy az új bírák sokkal nagyobb arányban építenek tudatosan a saját döntési helyzetükre, mintsem a tanácsadóik véleményére. Hogy ezt Pokol Béla írása váltotta-e ki az alkotmánybírákból, azt persze nem tudhatjuk biztosan, előfordulhat az is, hogy nélküle is így alakult volna a tendencia.

A másik jellemző, a másodlagos alkotmánybíráskodás, a már említett tizenöt főre bővülés, illetve a szükséges többség megteremtésének nehézségeiből adódó kvalitatív következmény: azt jelöli, hogy az elfogadott döntések, úgy a rendelkező rész, mint annak indokolása tekintetében, egyre kompromisszumosabb jelleget öltöttek. A jogkövetkezmények felől nézve ez azzal jár, hogy a döntésekben visszaszorultak a megsemmisítések és helyettük a kompromisszumok révén előálló többség inkább preferálta egyes másodlagos jogkövetkezmények, így a mulasztás vagy az alkotmányos követelmény megállapítását. Ezekben a döntésekben a testület észlelte tehát az alkotmányossági problémákat, de egyéb megfontolások okán a kevésbé erős jogkövetkezményekre konkludált. Mulasztást alkalmazott az MTA kutatóhálózat és a jogszabály rendelkezésén alapuló szerződésátruházás részletszabályai tekintetében; alkotmányos követelményt a felsőoktatási intézmények szenátusát megillető véleményezési jog, a paksi beruházáshoz kapcsolódó adatnyilvánosság kérdése esetében, vagy például a jogellenes bevándorlás elősegítése, támogatása elnevezésű Btk. tényállás megítélésekor. E jelenséget továbbá jól szemléltetik a COVID-ügyek is: az Alkotmánybíróság – szemben más alkotmánybíróságokkal – lényegében a teljes COVID joganyagot érintetlenül hagyta, legfeljebb alkotmányos követelményt fűzött egyes döntésekhez.

E gyakorlat összességében mára oda jutott, hogy a hazai szakirodalom lényegében elfordult az Alkotmánybíróságtól, és úgy tűnik, hogy az alkotmányozó is: miközben a 2010-es évek elején kis túlzással sorozatosan születtek az alkotmánybírósági határozatokat felülíró alkotmánymódosítások, ilyen eseményre az utóbbi időszakban már nem volt „szükség”.

Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Az április végén a Jogtudományi Intézetben tartott alkotmánybíráskodásról szóló műhelyvitán több hozzászóló is azt vetette fel, hogy a jelenlegi testülettel nem képzelhető el az alkotmánybíráskodás folytatása. Felmerült többek közt a decentralizált alkotmánybíráskodás bevezetése, ami egyébként Lengyelországban is rendre visszatérő téma volt az alkotmánybírói testület megkerülése érdekében. Szintén áprilisban tartottak Heidelbergben egy, a magyar jogállami helyreállításról szóló konferenciát, ahol szintén radikális megoldások merültek fel Bakó Bea tudósítása szerint. A Gemisten megjelent írás szerint a legenyhébb verzió a bírák egy részének nyugdíjazása, vagyis a 70. életkorról szóló szabály visszavezetése alkotmányos szinten, amelyet Sonnevend Pál is támogat a heidelbergi konferenciához kapcsolódó írásában. Felmerülhet ugyanakkor a 65. életév bevezetése is, hiszen az Európai Unió Bírósága [EUB] is egyre inkább egységesen kezeli a rendes bírákat és az alkotmánybírákat, és ennek megfelelően a legújabb ítélkezési gyakorlatában az EUB kifejezetten felhívja az alkotmánybíróságokat előzetes döntéshozatali kezdeményezések benyújtására. Ezek alapján adódhatna, hogy a rendes bírákkal egységes életkori szabályok vonatkozzanak az alkotmánybírákra is.

A fentieken túlmenően a jelen gondolatkísérletben néhány kevésbé radikális megoldást szeretnék megosztani az olvasókkal. Egyrészt, ha elfogadjuk Győrfi Tamás azon tételét, amely szerint a kétharmados parlamenti többség mellett az AB elveszíti veto player funkcióját (ami magyarázhatja a fenti másodlagos alkotmánybíráskodás kialakulását is), akkor azzal is érvelhetünk, hogy valójában nem kell tenni semmit: a jelenlegi AB fölött most is ott lebeg a kétharmados többség pallosa, pláne, ha az Országgyűlés egy új alkotmány kidolgozásába is belekezd. Ebben az esetben tehát az a forgatókönyv is megvalósulhat, hogy az AB mint stratégiai aktor automatikusan igazodni kezd az új többséghez, és nincs szükség semmilyen beavatkozásra: ha az új többségnek az az elvárása, hogy az AB semmisítse meg a korábbi kormány által elfogadott kétes jogszabályokat (ld. szolidaritási adóval kapcsolatos perek megszüntetéséről szóló veszélyhelyzeti kormányrendelet megsemmisítését), akkor ezt fogja tenni. E semlegesítést eredményező megoldásnak ugyanakkor óriási hátránya, hogy hosszútávon kiszámíthatatlan eredményre vezet, ráadásul a testületi igazodás önmagában egyáltalán nem érték, sőt, az intézmény missziójával lényegében ellentétes.

További puha megoldásként jöhet számításba a negyedik Alaptörvény-módosításban már alkalmazott technika: az Alaptörvény alapján elfogadott alkotmánybírósági határozatok hatályon kívül helyezése. Ezt ugyanakkor fontos lenne párosítani az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatának alkotmányos szinten való kötelezővé tételével. Utóbbi megoldás a jogállamépítés szempontjából már ismert technika, ezt alkalmazzák például Koszovóban is, és mivel itthon a bírák egyre kevésbé hivatkozzák a strasbourgi gyakorlatot, fontos lenne előírni nekik. Ez a megoldás ugyanakkor kissé naívnak bizonyulhat, hiszen vélhetően az Alkotmánybíróság Alaptörvényen alapuló gyakorlatát sem az határozta meg, hogy a korábbi Alkotmány idején elfogadott határozatokat az alkotmányozó kivezette a jogrendszerből, hanem sokkal inkább a személyzeti politika (ld. a voluntarista alkotmánybíráskodás hipotézisét).

További puha megoldás lehetne a tanácsadói kar ún. pool-ba szervezése, és egy vezető főtanácsadó alá rendelése. A pool előnye, hogy a bíráknak minden ügyön más-más tanácsadóval kell dolgozniuk, a tervezet pedig addig nem kerülhetne a testületi tárgyalás napirendjére, amíg a vezető főtanácsadó azt szakmailag megfelelőnek nem találja. A szakmai érvelés kikényszerítése érdekében a vezető főtanácsadó és a tervezet készítője az alkotmánybírák ülésén is jelen lehetne tanácskozási joggal. Ez a megoldás elviekben a szakmaibb működés irányába tolhatná a testületi működést, hátránya ugyanakkor, hogy túl nagy felelősséget ruház a vezető főtanácsadóra és túl nagy bizalmat is feltételez iránta, hosszútávon pedig felmerülhet, hogy túlságosan korlátozza a bírák döntési autonómiáját.

Végül még egy puha, bár költségesebb megoldásként merülhet fel a német jogi hagyományok további adaptálása. A magyar Alkotmánybíróságot amúgy is német minta alapján hozták létre, miért ne lehetne átvenni éppen a két alkotmánybírósági szenátusból álló szerkezetet. Ha az alkotmányozó felemelné a testületi létszámot 22 fősre, az két tizenegy fős testületet eredményezne, amelyekben az újonnan megválasztott bírák és a testületben lévő, korábban konszenzussal választott bírák többségbe kerülhetnének.

Bárhogy is alakul, egy dolog mindenképpen üdvözlendő lenne: fontos lenne végre ismét alkotmányjogászokat választani a testületbe! Az ugyanis, hogy ma az opinio communis hangosan vitatja az Alkotmánybíróság működését, többek között arra is visszavezethető, hogy az AB és a szakma kapcsolata lényegében megszakadt. Régen számos alkotmányjogász ült a testületben és a tanácsadói karban, akik az „AB-n belülről” írták az alkotmányjogot, mára viszont a szakma csaknem teljessége az intézmény falain kívül rekedt.

__________________________________________________________

A szerző köszönetet mond Chronowski Nórának és Mécs Jánosnak az íráshoz fűzött megjegyzéseikért.

__________________________________________________________

Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.