Dobos BalázsAz idei országgyűlési választásokon negyedszer nyílt arra lehetőségük a 13 honosként elismert nemzetiséghez tartozóknak, hogy kellő számú regisztrált választóval és érvényes szavazattal megkíséreljék elérni a teljes jogú nemzetiségi mandátum elnyeréséhez szükséges kedvezményes küszöböt vagy ennek hiányában, nemzetiségi listaállítással szavazati jog nélküli szószólót küldjenek az Országgyűlésbe. Az előbbi viszont csak a két legnépesebb, a roma és a német közösség számára lehetett elviekben reálisan kivitelezhető, azonban számos előzetes várakozással szemben sem a 2022-es fiaskó után már listát állítani tudó roma, sem a 2018-ban és 2022-ben már sikeresen országgyűlési képviselőt választó német kisebbség végül nem tudott élni a kedvezményes parlamenti hely lehetőségével.
A nemzetiségek többsége számára gyakorlatilag elérhetetlen küszöb mellett a kialakított rendszer más elemeivel kapcsolatos hazai és nemzetközi kritikák korántsem újkeletűek: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Bakirdzi és E.C. vs. Magyarország ügyében született 2022-es ítélete foglalkozott a főbb pontokkal, de a 2026-os választások változatlan jogszabályi keretek között lettek megrendezve. Holott a legutóbbi voksolás eredményei és tapasztalatai is jelezték a problémák növekedését és egyben a választási rendszer jövőbeli átfogó reformja keretében a nemzetiségi parlamenti képviselet és részvétel felülvizsgálatának és módosításának a szükségességét.
A történelminek nevezhető, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét 16 év után leváltó 2026-os parlamenti választásokat megelőzően a nemzetiségi törvényben elismert népcsoportok választói magatartása és részvétele több szempontból is közéleti és szakértői érdeklődés homlokterébe került. Egyfelől az ezen dolgozó civilek hatására a korábbiakhoz képest jóval inkább láthatóvá váltak a társadalom alsóbb, kiszolgáltatottabb rétegeiben, köztük a kistelepüléseken és roma szegregátumokban jelen lévő szavazatvásárlási és -manipulációs technikák. Másfelől – mivel a regisztrált roma nemzetiségi választók száma hónapokig valamivel 40 ezer, és a németeké 30 ezer fő fölött, tehát az eddigi küszöbértékeket jócskán meghaladóan stabilizálódott 2025 nyarától kezdve – fokozott figyelem hárult a kedvezményes nemzetiségi mandátumszerzés intézményére. Többen rámutattak, hogy a rendre a Fidesz-KDNP pártszövetséggel szavazó német képviselő ismételt megválasztása és a roma önkormányzat által immár komolyan ambicionált preferenciális mandátumszerzés egyben pártérdekeket is szolgál, mi több, kiélezett pártviszonyok esetén akár még egyes nemzetiségi választókon is múlhat a választások eredménye. Hozzátéve, hogy azt, hogy miként szavaz egy képviselő, elvileg minden esetben mérlegelnie lehet, a kormánypárttal való alkuk függvényében, illetve az elutasítás mellett tartózkodásra és távolmaradásra is van legalábbis papíron lehetősége. Több szomszédos országban (Horvátország, Románia, Szlovénia) már évtizedek óta tetten érhető, hogy az ottani törvényileg garantált kisebbségi mandátumok birtokosai túlnyomórészt a kormánypártokkal szavaznak, sőt, Szlovéniában az elmúlt években előfordult az is, hogy a magyar és az olasz képviselő a mérleg nyelve szerepébe kényszerült. A fentiek mellett, a választások előtt szakértői körökben arra is ismét rávilágítottak, hogy szélsőséges esetben a hatályos hazai rendszer végső soron azt sem zárja ki, hogy egy adott párthoz lojális jelöltekkel és álkisebbségi választókkal, kellő előkészítés és mozgósítás mellett a gyakorlatban akár mind a 13 kedvezményes nemzetiségi mandátum megszerezhető lehet egy párt számára. A nemzetiségi mandátum ilyen mértékű kompromittálására szerencsére azonban mindeddig nem került sor.
A rendszer kritikus elemeinek jó összefoglalását kínáló, az EJEB-nek a Bakirdzi és E. C. vs. Magyarország ügyében született 2022 végi ítélete szerint a kialakított szisztéma legalább három ponton is jogsértő, és ezért módosításra szorul. Diszkriminatív, mert a nemzetiségek többségének a létszámukból adódóan nincs matematikai esélye a kedvezményes mandátumszerzési küszöb elérésére, amely 2026-ban a korábbi 22-24 ezres értékektől immár 26700 fölé emelkedett. Ennek ellenére a nemzetiségi névjegyzékbe vételüket az országgyűlési választásokra is kiterjesztők száma összességében választásról választásra még növekedett – igaz, 2026-ban már csak a roma választóknak köszönhetően –, de arányaikat tekintve míg 2018-ban és 2022-ben körülbelül a nemzetiségi választók mintegy negyede döntött így, 2026-ban átlagosan már kevesebb mint ötödük regisztrált az országgyűlési választásokra is. A tendenciát az sem tudta összességében ellensúlyozni, hogy kilenc nemzetiség új listavezetővel vágott neki a választásoknak.
A választások nemzetiségi ágától való növekvő távolmaradásban közrejátszott az is, amit az EJEB döntése egy további pontjában kifogásolt, hogy a nemzetiségi választóknak, akik regisztrációjuk kiterjesztésével lemondanak a pártlistára való szavazásról, nincs lehetőségük alternatívák, egynél több nemzetiségi lista közül választani, vagy a jelölteket rangsorolni a szavazólapon, akiket egyedül az országos nemzetiségi önkormányzatok jogosultak állítani. Ez vélhetően a visszaéléseket, a nemzetiségi önkormányzati választásokon már jelen lévő kétséges nemzetiségi szervezetek jelölését kívánja kizárni, de egyben azt sugallja, mintha a nemzetiségek homogén egységek volnának. Az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény szerint a nemzetiségi lista első helyén szereplő jelöltből automatikusan, akár egyetlen érvényes szavazat nélkül is az illető nemzetiség szószólójává válik, ilyenformán a küszöb elérésében reálisan aligha reménykedhető nemzetiségek pusztán a racionális választás szempontjából meglehetősen kevéssé vannak ösztönözve az identitásuk kifejezésére, a regisztrációra és a részvételre, hiszen listát elegendő csupán kevés számú választóval is állítani. Ezekben az esetekben, valós képviselet hiányában értelemszerűen nem is lehet előírni valamiféle minimális feliratkozási és érvényes szavazatszámot, a regisztrációra így a szubjektív csoportkötődés és az a körülmény ösztönözhet, hogy a szószólók szereplésénél megjelenjen a nemzetiségek létszámbeli erőssorrendje annak ellenére, hogy a szószólókra leadott szavazatok gyakorlatilag elvesznek. Mellettük az egyedüli törvényi ösztönző a listát állító országos önkormányzatoknak járó kampánytámogatás, amelynek kétharmad részét a regisztrált választók számával arányosan ítélik meg a vonatkozó törvény értelmében. Azzal együtt, hogy a fentiek következtében a nemzetiségek többsége esetében igazi kampányról és mozgósításról aligha lehet beszélni, illetve az érintettek még az összeg megállapítását követően is leiratkozhatnak. A kellő közösségi legitimáció ellenére a politikailag és anyagilag is presztízzsel járó szószólói pozícióért, a szószólói kabinetért és forrásokért több esetben ádáz küzdelmekké változtak az önkormányzatok éles belső konfliktusokkal, botrányokkal tarkított, puccsot és törvénytelenséget emlegető ülései, meglehetősen szétzilálva ezzel az illető nemzetiségek közéletét a választásokat megelőzően. 2026-ban a romáknak már sikerült listát állítaniuk, de ezúttal viszont a szerbek megosztottsága vezetett oda, hogy nem lehetett listájuk, illetve változás következett be a román szószóló személyében is.
A 2025. augusztus végi névjegyzéki adatokkal összevetve, megállapítható, hogy a romákat leszámítva a többi 12 nemzetiség több mint 11 ezer választót vesztett az országgyűlési választásokra: legnagyobb arányban a németek, a ruszinok, a horvátok és a görögök iratkoztak le, és a számok tekintetében is egyedül a német közösség közel 8 ezer választóval lett kevesebb főként január végétől kezdve, de a 400 főt meghaladó visszaesés következett a horvátok, a szlovákok és a ruszinok körében is. Valamelyest a természetes fogyáson kívül (elhalálozás, elvándorlás) a leiratkozásban szerepet játszhatott, hogy sokan fontosabbnak tartották a felfokozott kampányban az akár kormánypárti, akár ellenzéki pártlistára való szavazást, amihez a németek esetében hozzájárulhatott sokaknál a képviselő Ritter Imrével szembeni elégedetlenség, amit az új jelölt, Gallai Gregor és a jelölő önkormányzat kevésbé tudott már a kampányában ellensúlyozni. Sokatmondó és a nemzetiségek számára némileg kedvezőtlen fejlemény, hogy a romákkal együtt közel 15 ezren ez idő alatt a teljes nemzetiségi választói névjegyzékről is leiratkoztak, nem csupán a parlamenti választásokon való nemzetiségi voksolásról: csak a horvátok, a németek és a szlovénok iratkoztak le többen az országgyűlési választásokról, az összes többi nemzetiség esetében a teljes jegyzékről távozók száma meghaladta az előbbiekét. Kérdéses, hogy akár helyi, választókerületi szinten is egyes politikai szereplők mennyire voltak érdekeltek a nemzetiségi listák sikeres szereplésében vagy ellenkezőleg, a nemzetiségi választók leiratkozásában. Utóbbi tekintetében egyes Tisza szigetek ösztönöztek a leiratkozásra, és a Tisza Párt egyes jelöltjei is megértésükről biztosították a leiratkozókat.
Némileg ellentétes folyamat zajlott le a romák körében, akiknél az országos önkormányzat a kampánytámogatás jó részét a regisztráció ösztönzésére költötte, amelynek eredményeként március közepétől körülbelül 7,5 ezer választóval nőtt a regisztráltak száma, de ez is elmaradt az eredetileg kitűzött céltól, majd ismét a leiratkozások kerültek túlsúlyba. A választás napjára így is megmaradt közel 45 ezer roma választó azonban még mindig kellő számú volt ahhoz, hogy több mandátumkalkuláció és előrejelzés biztosra vegye a roma mandátumszerzést. A mozgósításban szerepet játszhattak mind a 12 érintett nemzetiség esetében a települési szintű nemzetiségi önkormányzatok is, még ha nincs is alá-, fölérendeltségi viszony az országos és a helyi szintek között: az összes választó 92%-a, nemzetiségi átlagban 83%-a olyan településen regisztrált, ahol előzőleg, 2024-ben eredményesen választott az illető nemzetiség önkormányzatot (az értékek a görögök 67%-os és a szlovénok 97%-os mutatói között szóródnak). Helyi szinten, bár választásról választásra erősödött a korreláció, de az változatlanul közepes, azaz korántsem minden esetben jelenthető ki, hogy azokon a településeken, ahol többen regisztráltak a nemzetiségi önkormányzati választásokra, ott szükségszerűen többen is kiterjesztették a regisztrációjukat az országgyűlési választásokra, vagy ellenkezőleg. Erősebb statisztikai kapcsolat csak a németek, romák, románok és szlovénok esetében mutatható ki, ami azt jelezheti, hogy körükben sokan automatikusan regisztráltak mindkét választásra és/vagy létezik egy olyan öntudatosabb választói „kemény mag”, amely evidensnek veszi, hogy mindkét választáson részt vesz nemzetiségiként. Ugyanakkor ezekben a példákban is komoly mértékben számítanak a lokális viszonyok: egyes Vas megyei szlovén településeken a választók közel fele is kiterjesztette a regisztrációját az országgyűlési választásokra, míg mások esetében ezt csak a választók 5-6%-a tette meg. Más nemzetiségek esetében (pl. lengyelek, örmények) viszont kifejezetten gyenge a kapcsolat annak ellenére, hogy a parlamenti nemzetiségi választóik közel háromnegyede nemzetiségi önkormányzattal rendelkező településről került ki.
A regisztrált roma választók számának rövid idő alatti jelentős megugrása összefüggött egy másik problémával is, amely 2026-ra válhatott nagyobb léptékűvé és a korábbiakhoz képest jóval láthatóbbá, hogy sokan a tudtuk nélkül lettek nemzetiségiként regisztrálva és többen csak a szavazóhelyiségben szembesültek azzal, hogy valamely nemzetiség szavazójaként vannak nyilvántartva és így nem voksolhatnak pártlistára. A háttérben állhatott téves regisztráció, azaz, hogy az illető eredetileg csak a nemzetiségi önkormányzati választásokra kívánt regisztrálni, nem pedig az országgyűlési választásokra is. A jelenség minden bizonnyal jobban összefügghetett a meghatalmazott útján történő regisztráció lehetőségével, amely különösen tömeges volt a romák esetében. Ez esetben lehetséges volt ugyanis, hogy egy választó személyes adatait valaki más megszerzi, az aláírását meghamisítja, majd a Nemzeti Választási Irodának a névjegyzékbe vétellel kapcsolatos döntéséről már maga az állítólagos kérelmező nem értesül vagy mert nincsen ügyfélkapuja, vagy pedig figyelmen kívül hagyja az értesítést.
Az EJEB ítéletének harmadik meghatározó pontja szerint sérül a választás titkossága különösen azokban a szavazókörökben, ahol kevés számú, vagy csak egy nemzetiségi választó voksolt. A probléma mértékét illetően, 2026-ban nőtt azon szavazókörök száma és aránya (70%), ahol legalább egy regisztrált nemzetiségi választó volt, viszont 2022-höz képest közel felére, az összes szavazókör 17%-ára csökkent azok aránya, ahol csak egy személy szerepelt a névjegyzékben.
A fentiek ellenére a nemzetiségek átlagos részvételét az országgyűlési választásokon kezdetben még az országosnál nagyobb, 2022-től viszont némileg alacsonyabb érték jellemezte (68 és 74%). 2026-ban öt nemzetiség végzett 80% felett, míg hagyományosan a legalacsonyabb részvétel a romák körében mutatkozott (56%). Alaposabb feltárásra szorul az érvénytelen szavazatoknak hagyományosan az országos átlagot jócskán meghaladó, összesítve 10%-os átlagos aránya a nemzetiségi listák esetében, amelyeknél a választóknak elméletileg kevés rontási lehetősége van az egyetlen rubrikába való ikszelés következtében. A romák körében az érvénytelen szavazatok részesedése a 2018-as 35%-ot (!) felülmúló értékről 2026-ban 23%-ra csökkent, amely az alacsony részvétel mellett szintén hozzájárult ahhoz, hogy a lista nem tudta elérni a kedvezményes küszöböt. A problémás regisztráció miatt, egyfajta proteszt alapon sokan nem vették fel vagy érvénytelenül voksoltak a nemzetiségi szavazólapon, vagy nem volt megfelelően lezárva a boríték, de előfordulhatott a bizottságok részéről is mulasztás, hogy például nem lettek lepecsételve ezek a szavazólapok. Mindezek következtében, míg 2018-ban több mint 220 szavazókörben a leadott roma voksok több mint fele volt nem érvényes, ez a szám 2026-ban már a 620-at is meghaladta, közülük 464-ben pedig egy roma választó sem tudott érvényes voksot leadni.
Összességében, a 2026-os választások eredményei is rávilágítottak arra, hogy a nemzetiségek országgyűlési képviseletére és részvételére a 2010-es évek elején kialakított rendszer átfogó értékelésére és módosítására van szükség. Érdemei közé tartozik, hogy egyáltalán létrejött, és nagyobb láthatóságot, a döntéshozatalhoz való hozzáférést, egy újabb érdekérvényesítési csatornát, szereplési, lobbizási, forrásszerzési és -elosztási lehetőséget, illetve a nemzetiségi bizottság formájában egy eredményesnek tűnő interetnikus fórumot, a nemzetiségi érdekek hatékony összehangolásának lehetőségét kínálta a listát állító nemzetiségek számára. Miközben a jelöltállításnak az országos önkormányzatok részére történő korlátozására, az alternatíva hiányára vélhetően a választási visszaélések, az etnobiznisz elkerülése miatt került sor, de egyben az országos önkormányzatoknak a választók feletti dominanciáját, egy szegmensbe való beszorítását, a központosítást és az országos önkormányzatok külső hatalmi kontrolljának lehetővé tételét is szolgálhatja. Mindezek következtében a rendszer a deskriptív képviselet logikáját (a képviselő lehetőleg ugyanolyan objektív tulajdonságokkal rendelkezzen, mint az általa képviseltek, más szóval a képviselet a kisebbségek részéről, általuk, és értük valósuljon meg), és az egyes nemzetiségek érdekeinek homogenizálását igyekszik érvényesíteni, látszólag háttérbe szorítva a képviselet szubsztantív tartalmait. Sérül továbbá a választás titkossága, a nemzetiségek túlnyomó többsége számára elérhetetlen a kedvezményes küszöb, akik ezáltal egyáltalán nincsenek ösztönözve a részvételre.
A gyenge közösségi felhatalmazással bíró szószólók korlátozott parlamenti jogosítványokkal rendelkeznek, amely afelé hat, hogy a választóikat elsősorban arról győzzék meg, hogy puszta jelenlétük, a láthatóságuk jelenti a képviseletüket. Ugyanakkor a nemzetiségpolitikában meghatározóvá váló pozícióért, az ezzel járó presztízsért és növekvő erőforrásokért nem egy esetben éles belső küzdelmek zajlottak, hogy aztán egy leszűkített térbe kerülve, racionálisan elfogadják azon többségi játékszabályokat, hogy egy többségi szereplő, a Házbizottság dönt végső soron arról, hogy miként, szűkebben vagy tágabban értelmezhető a kisebbségi érdek, pontosabban, hogy mely napirendi pont érinti a nemzetiségeket, amelyek kapcsán felszólalhatnak. Parlamenti megnyilvánulásaik, az egyes parlamenti műfajokban való szereplés terén meglehetősen ingadoztak, és maguk a szószólók ebbéli teljesítményei között is jelentős különbségek voltak (tevékenységükről újabb elemzésként lásd Kállai Péter munkáját). Adódik a feltételezés, hogy a formális parlamenti felszólalásokhoz képest sok esetben fontosabbá válik az informális parlamenti tevékenység, a lobbizás, amelynek eredményeit viszont már érdemiként tudják prezentálni a választóik számára, megerősítve ezzel elfogadottságukat és beágyazottságukat, akár még az őket jelölő országos önkormányzatoktól is eltávolítva magukat. Ugyanakkor mind a politikai túlélés szándéka, mind a lobbizás afelé mutat, hogy tevékenységük sok esetben a vélt és valós hatalmi elvárásoknak való alárendelődéshez, a parlamenti többség preferenciáihoz való igazodáshoz, a konfrontáció és a kényesebb ügyek kerüléséhez, ezáltal a kisebbségi befolyás csorbulásához, illetve annak nagyfokú hiányához vezetett, hogy vitassák a fennálló aszimmetrikus kereteket.
___________________________________
A bejegyzés az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont által 2026. április 16-án megrendezett Hungary 2026: Elections, Institutions, Participation című nemzetközi workshopon elhangzott előadás szerkesztett változata. Az írás a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal K143523. számú, „A kisebbségek parlamenti képviselet nemzetközi összehasonlításban: deskriptív vagy szubsztantív képviselet?” c. projekt keretében készült.
___________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.