Miután – remélhetőleg végleg – magunk mögött hagytuk a munkaalapú társadalom fantazmagóriáját, vissza kell térnünk a tudás alapú társadalom gyakorlatához. Az időtartamában négy választási ciklusra elnyúlt – mondhatni négyzetre emelt – kormányzati periódus egyaránt az ellehetetlenülés felé sodorta a kutatóhálózatot és a felsőoktatási intézményeket. Ennek ideológiai vetületét az Orbán-kormányok elsődleges, mindent megelőző szándékaként az autonómiák beszántására törekvés képezte, ezzel együtt azonban az anyagi függés állandósítása is az eszköztárhoz tartozott. Az intézményrendszer erőszakos átalakítása ennek csupán eszköze volt. A valós kormányzati szándék a forráskivonásra irányult.

A magyar állam tradicionális, alkotmányban deklarált feladatainak ellátását szolgáló költségvetési keretek erőteljes kurtítása a kormányzat kezdeményezésére azonban nem csupán e két területet érintette. A közforrások felhasználási céljainak átrendezése generálisan a hatalmi célok eléréséhez szükséges pénzeszközök tartós megszerzése érdekében történt. Ennek egyik tipikus példája a magánnyugdíjpénztári vagyon erőszakos elvonása volt, ami az akkori GDP 11%-ának konfiskálását jelentette. De ez csupán egyszeri forrás volt, a kormányzat terveihez a többletforrások e szintjét más feladatoktól történő elvonással biztosítani kellett. Emiatt – bármilyen jelentős volumen elvonást is jelentett – más erőszakos vagyonátcsoportosításra is sor került a tízes évek elején. A tartós megoldást ugyanis az államháztartás forrásainak érdemi átcsoportosítása jelentette a kormány számára. Az Európai Unió tagországaiban a költségvetési források mintegy 60%-át fordítják oktatásra, egészségügyre és szociális ellátásra, összefoglaló néven jóléti rendszerekre. Az Orbán-kormány ezt az uniós átlaghoz több kormányzati cikluson át megtartott – 57% körüli – arányt rendkívül gyorsan, néhány év alatt 10 százalékponttal, tehát igen nagy mértékben csökkentette, és az utóbbi években egészen 45% közelébe süllyesztette. Ez a forráskivonás önmagában is magyarázza a jóléti rendszerek bekövetkezett válságát; mindez idei árakon azt jelenti, hogy e három érintett területről minden évben 7 ezer milliárd forint hiányzik. Ez meghaladja a teljes oktatási kiadás másfélszeresét.

Ha tételesen vizsgáljuk az egyes ágazatokat, a 2024. évi adatok szerint az egészségügyre fordított magyarországi közkiadások kirívóan a legalacsonyabbak az Európai Unióban. A hazai kiadás a GDP 4,7%-a, míg az uniós átlag 7,3%, azaz a tagországi átlag a magyar egészségügyi közkiadások több mint másfélszerese. Szociális ellátásra az Orbán-kormány a bruttó hazai termék 12,3%-át fordította, míg az unió tagországainak átlagában ez az érték 19,2%, azaz a magyar szociális szolgáltatásokra fordított összeg több mint másfélszerese volt.

Az oktatásra fordított kiadások 2024-ben elérték a GDP 4,6%-át, ami gyakorlatilag megegyezik a 4,7%-os uniós átlaggal. Azonban ha részletesebben vizsgáljuk az oktatási kiadásokat, az elmúlt másfél évtizedben jelentős ingadozásokkal markáns kiadáscsökkenést tapasztalunk. 2010-ben az oktatási kiadások még a GDP 5,5%-át tették ki, ami a következő három évben folyamatosan 4,7%-ra csökkent; ezen belül a bruttó hazai termék értékéhez viszonyított felsőoktatási kiadások gyakorlatilag megfeleződtek: az oktatási kiadások 4,7%-ról 4,1%-ra, míg ezen belül a felsőoktatási közkiadások 1,1%-ról 0,6%-ra csökkentek. Ez a gyors ütemű forráskivonás súlyos következményekkel járt. A pedagógusbérek és a felsőoktatásban oktatók keresete nem csupán a diplomás átlagbértől maradt el, hanem a teljes foglalkoztatotti kereset átlaga alá süllyedt. A következő években némileg emelkedett a közoktatás finanszírozása, ez azonban úgy történt, hogy következménye a társadalmi egyenlőtlenségek számottevő növekedése lett. 2022-ben a pedagógus bérek emelése tovább már nem volt halasztható, és ezzel látszólag javult az ágazat forrásellátása. Miután azonban ez nem járt együtt a dologi kiadások támogatásának hasonló mértékű növekedésével, sőt azok költségvetési kerete a személyi juttatások emelkedése miatt csökkent, összességében a közoktatás helyzete összességében tovább romlott.  A változás tendenciája azonban a fenntartócsoportok szerint is differenciált volt. Míg 2010-ben a gimnáziumi tanulók 8%-a járt egyházi fenntartású középiskolába, addig ez az arány napjainkra megközelíti a 30%-ot. Márpedig az egyházi oktatási intézmények finanszírozása lényegesen magasabb az állami intézményekénél a működés finanszírozására szánt állami normatívákban, és a beruházási források rendelkezésre bocsátásánál egyaránt. Ugyanakkor az egyházi fenntartású intézményekben kiemelten a magasabb társadalmi és jövedelmi státuszú családok gyermekei tanulnak.

A felsőoktatásban a jelentős pénzügyi megszorítások következtében a hallgatói létszám 2010 és 2019 között 80 ezer fővel, tehát igen nagy mértékben csökkent, és a csökkenés fele az első három évben következett be. (A 2005. évi 424 ezer fős csúcshoz képest a hallgatói létszám 140 ezer fővel csökkent.) Ez a zuhanás természetesen nem vezethető vissza demográfiai okokra; a felsőoktatási intézmények közül jó néhány az ellehetetlenülés szélére sodródott.  Ennek következtében a 25-34 éves korosztályban a felsőfokú végzettségűek aránya az utóbbi évtizedben 30-32% között stagnált, 2024-ben 32,3% volt, míg az Európai Unióban ugyanabban az időszakban 35%-ról 44,2%-ra nőtt; a magyar adat a tagországok rangsorában az utolsó három között van, és folyamatosan nő a lemaradásunk az unió átlagától. (Ezen belül a 25-34 évesek körében a diplomások aránya Észak-Magyarországon és Észak-Alfölden nem éri el a 23%-ot sem.)

Magyarországon igen alacsony a nemzeti jövedelemből kutatás-fejlesztésre és innovációra fordított kiadások részaránya, ezen belül pedig rendkívül alacsony összeg jut alapkutatásokra. A bruttó hazai termék arányában a k+f ráfordítások 1,3%-ot tesznek ki, szemben a 2,3%-os uniós átlaggal. Mindezen túl Magyarországon különösen alacsony az alapkutatásokra fordított közkiadások aránya. Az e körbe tartozó tudományos kiadások mindössze a GDP 0,22%-át teszik ki, míg az uniós átlag a magyar ráfordítások kétszerese, 0,43%. E téren szintén 2013 volt a mélypont, amikor az alapkutatásokra csupán a GDP 0,16%-át szánta a kormány, ami alig haladta meg az uniós átlag egyharmadát. Megjegyzendő, hogy a valóságban ennél is rosszabb a helyzet, mivel a 0,22% tartalmazza a kormány által közvetlenül fenntartott kutatóhelynek besorolt költségvetési szervezetek, így a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár, a Migrációkutató Intézet, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont költségvetési támogatását is.

2018-ban határozott a kormány a felsőoktatás és a tudományos kutatás átalakításának, magánosításának-privatizációjának megkezdéséről. Az egyes lépések megtételekor a kommunikált cél az egyetemi oktatók, az akadémiai kutatók tisztességes béremelése, a bürokrácia csökkentése, az egyes kormányzati döntéshozók vélekedése szerint a felesleges – az átláthatóságot szolgáló – államháztartási kötöttségekkel terhelt gazdálkodás felszabadítása volt. A valóságos cél ezzel szemben a kormány ideológiai felfogásának megfelelő törekvések elérésének megkönnyítése, és olyan intézményi szerkezet megteremtése volt, amely lehetővé tenné a döntéshozatal korlátozásmentes centralizációját, és főképpen garantálná, hogy az e területre fordított költségvetési források elveszítsék közpénzjellegüket.

A kormányzati cél megvalósítása érdekében gyakorlatilag két eltérő típusú közalapítványi formát alakítottak ki. Az egyikbe a Corvinus Egyetem és a Mathias Corvinus Collegium, míg a másikba az összes többi átalakult felsőoktatási intézmény és az akadémiai kutatóhálózat tartozik. Az első kísérleti alany a Corvinus Egyetem volt, melynek átalakítását a Maecenas Universitatis Corvini Alapítvány és a Budapesti Corvinus Egyetem részére történő vagyonjuttatásról szóló 2019. évi XXX. törvény alapozta meg. Ez a jogszabály oly módon gondoskodott az egyetem gazdálkodásának hosszútávra tervezett átalakításáról, hogy több – köztük két lakiteleki – ingatlan ingyenes juttatása mellett mintegy ajándékba kapta a MOL Nyrt. és a Richter Gedeon Nyrt. részvényeinek 10%-át. Mint később kiderült, a MOL a részvényjuttatás ellenében egyben megkapta az egyetem feletti irányítási jogot is. A Corvinus előtérbe kerülésének volt még egy oka: előkészítette az MCC közérdekű (párt)alapítvánnyá alakítását és ingyenes vagyonjuttatás mellett mintegy felsőoktatási szereplővé válását is. Ennek jogi hátterét a Mathias Corvinus Collegium tehetséggondozási programjának és a Maecenas Universitatis Corvini Alapítvány oktatási tevékenységének támogatásáról szóló 2020. évi XXVI. törvény teremtette meg, amelynek a vagyonjuttatásról rendelkező szakaszait a jogalkotó sarkalatosnak minősítette, ezzel – az akkori kormány reményei szerint – függetlenítve a konstrukciót egy esetleges kormányváltás következményeitől. A két alapítvány átalakításának sorrendje arra utal, hogy a miniszterelnök alkalmazva az első ciklusában vallott elvet, elkerülendő, hogy „ő nyerje a legtöbbet”, a Fidesz elitképzőjének feltőkésítését megelőzően ugyanolyan juttatásban részesítette a Corvinus Egyetemet is. 2025-ben még egy felsőoktatási intézmény, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem került a MOL irányítása alá: az 1180/2025 (V. 30.) Korm. határozat a BME fenntartójaként létrehozott részvénytársaságot a MOL tulajdonába adta. Ennek intézményirányítási és -működési valamint finanszírozási következményei a rövid időre való tekintettel biztonsággal még nem ítélhetők meg.

Az átalakítás második lépcsőjét a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokról szóló 2021. évi IX. törvény alapozta meg, amely e különleges vagyonkezelő alapítványok irányítása alá helyezte az állami felsőoktatási intézmények többségét. E törvény 1. § (4) bekezdése csupán annyit ígér a finanszírozásról:

„Magyarország mindenkori költségvetésének tervezésekor előresorolt tényező a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok vagyonkezelés útján történő, illetve a közfeladat ellátásához közvetlenül szükséges finanszírozási feltételeinek a biztosítása.”

Ez a megállapítás semmiképpen sem jelent számonkérhető, különösen nem kikényszeríthető szándékot, és nem tekinthető kötelezettségvállalásnak. A törvény egyben kimondta, hogy a felsőoktatási intézmények kikerültek az állami fenntartásból, és a magánszférában működnek. Irányításuk pedig annak a kuratóriumnak a hatáskörébe tartozik, amelynek összetételéről a kormány, azaz a kormánypárt minden kontroll nélkül döntött, és szándékai szerint örök időre garantálta a kuratórium politikai szempontú kiválasztásának és összetételének a fennmaradását. Egyben a kuratórium szinte ellenőrizetlenül hozhatta a döntéseit az egyetemi testületek feje felett. Az átalakult felsőoktatási intézmények alapfeladatainak finanszírozása érdemben alig változott. Az oktatók javadalmazása – nagy eltérésekkel – kétségtelenül érzékelhetően emelkedett, de – a statisztikai terminológiában alkalmazott megjegyzéssel – a rendkívül alacsony bázishoz képest. Azaz a fizetésemelés az egyetemek működőképességének fenntartása szempontjából nem volt halasztható, függetlenül a működési formaváltástól.   

Az alapítványi egyetemek e csoportjának finanszírozásában érdemi változás nem történt. Az átalakításnak náluk nem volt része a folyamatos működés kereteinek módosítása: ezen egyetemek döntő része bevételének több mint 90%-át változatlanul az állami költségvetésből kapja. Új elem viszont, hogy a kuratóriumok, pontosabban formálisan az egyetemek nem ritkán ingyenesen jelentős vagyonhoz jutottak, ám az többnyire sem gazdasági vonatkozásban, sem oktatási profiljában nem kapcsolódott az egyetem működéséhez, miközben e vagyon az adományozás évében érzékelhetően és látszólagosan statisztikailag megemelte a felsőoktatára fordított kiadásokat. Így például a felsőoktatási közkiadások a 2019 óta szokásos 0,8-0,9%-os szintről 2021-ben a GDP 1,2%-ára emelkedtek, azaz a növekedés ekkor látszólag másfélszeres volt. Azóta azonban ismét a korábbi finanszírozási sáv érvényesül, ami 2024-ben a GDP 0,9%-át jelentette.

Az esetek többségében a kikényszerített átalakulás – miként a statisztikai adatok igazolják – nem hozott érdemi javulást az érintett egyetemek finanszírozásában. A kormány nem vállalt valóságos többletkötelezettséget, és továbbra is kizárólag a céljaival egyező tevékenységet részesítette előnyben, mégpedig intézményi formától függetlenül. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem költségvetési szervként folyamatosan kiemelkedő támogatásban részesült. Hasonlóan kedvező helyzetben volt az átalakulás előtt is a Testnevelési Egyetem, amely magánegyetemként változatlanul élvezhette a kormány folyamatos figyelmét és támogatását. Mindkét felsőoktatási intézményre jellemző, hogy az elmúlt másfél évtizedben egészen kivételes volumenű beruházási tevékenységhez kapott folyamatos állami finanszírozást. A még állami fenntartásban maradt három további egyetem ugyanakkor kivételesen nehéz helyzetbe került az elégtelen finanszírozás és a kiszámíthatatlan fenntartói magatartás következtében.

Az alapítványi formában működő egyetemek a gazdálkodásukban nem kaptak nagyobb mozgásteret. A kancellári rendszer megmaradt, és a felsőoktatásért aktuálisan éppen felelős minisztérium kéthetente eligazítást tartott a gazdálkodásért felelős kancellároknak. A kuratóriumok elvben szabadon dönthettek a rendelkezésükre álló anyagi források felhasználásáról, ugyanakkor a minisztérium rendre instrukciókat adott a keretek felhasználhatóságának mértékéről, adott esetben bizonyos előirányzatok átmeneti zárolásáról. Ennek jogi keretei ugyan nem álltak rendelkezésre, de a kuratóriumok személyi összetétele ezt a jogi akadályt könnyedén átléphetővé tette. Jellemző még, hogy a gazdálkodás bürokratikus elemei sem csökkentek; a kekvás egyetemek ugyanolyan, sőt akár bonyolultabb adminisztrációs megoldásokat követtek, mint az átalakulás előtt.

Az akadémiai kutatóhálózat átalakítása több – kellően át nem gondolt – lépésben valósult meg, de a végül kialakult intézményrendszer és finanszírozás jelentős részben osztja a felsőoktatási intézményrendszer sorsát. A kutatási hálózatot a kutatás, fejlesztés és innovációs rendszer intézményrendszerének és finanszírozásának átalakításához szükséges egyes törvények módosításáról szóló 2019. évi LXVIII. törvény leválasztotta a Magyar Tudományos Akadémiáról és a kormány irányítása alá helyezte, megőrizve az intézmények költségvetési szerv státuszát. A vagyonjogi vitákat nem érintve a korábbi akadémiai intézetek a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózatról szóló 2024. évi XCI. törvény megalkotásával lettek magánjogi alanyok, kikerülve az államháztartásból. Az intézményirányítási és finanszírozási szerkezet gyakorlatilag megegyezik a felsőoktatási intézményekével, e szempontból a kekva törvény és a HUN-REN törvény érdemben nem különbözik. A statisztikai adatok szerint az átalakítás kezdetén megígért többlet-finanszírozás sem következett be; még az elkerülhetetlen kutatói béremelés is csak felemás módon valósult meg. Végül a kutatóhálózat egysége sem maradt fenn, jogilag és költségvetési finanszírozás szempontjából zavaros helyzet előidézésével.

Az intézményi szerkezetalakítás kormányzati önkényét jól mutatja, hogy az ígéretek ellenére az egységes kutatóhálózatról leválasztották a társadalomtudományi kutatóközpontokat. Mindennek kiindulópontja egy rektorhelyettesi levél, amelyet követően rapid jogalkotással, a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvénybe illesztett 14/A § megteremtette az átalakítás jogszabályi alapját. Ezáltal az állami egyetem, mint költségvetési szerv magába olvasztotta a magánjogi alanyként működött kutatóközpontokat. Ezzel egyértelművé vált, hogy a kormány nem tud mit kezdeni a társadalomtudományi kutatóhelyekkel, és egy átgondolatlan, már középtávon is működésképtelen struktúrát hozott létre.

A májusi kormányváltással megnyílt az út a felsőoktatás és a tudományos kutatás szerepének, jelentőségének és finanszírozásának újra-gondolásához. Ennek keretében érdemes áttekinteni az intézményrendszer, az irányítási struktúra és nem utolsósorban a finanszírozás kitűzött célokkal adekvát formáit. A sikeres, hosszabb távon is stabil megoldások garanciája az érintettek bevonása a legjobb megoldások megtalálásába, az új intézményi és finanszírozási szerkezet kialakításába. E folyamat kezdetén célszerű néhány szempontot áttekinteni és mérlegelni. A megindult polémia egyik kérdése, milyen a legkedvezőbb intézményi forma az egyetemek és a kutatóintézetek számára: közjogi vagy magánjogi alanyok legyenek-e, és milyen módon lehet garantálni számukra a megfelelő mértékű, hosszútávon is stabil, kiszámítható finanszírozást. Ennek kapcsán érzékelhető a korábbi kedvezőtlen tapasztalatok hatása, az aggodalom a felesleges bürokrácia miatt, és megfogalmazódik a félelem, ne térjünk vissza a 2010 előtti gyakorlathoz sem.

Természetesen nem egyszerű optimális megoldást találni; valószínűleg nincs is olyan forma, amely minden intézmény számára egyaránt optimális lenne. Célszerű a finanszírozás forrásából kiindulni. Jelenleg az egyetemek és a kutatóintézetek döntő hányadának bevételei legalább 90%-ban a központi költségvetésből származnak. Ezért az intézményi forma megválasztásánál ezen adottságot figyelmen kívül hagyni nem lehet. Emiatt ugyan nem szükséges feltétlenül azonos működési és finanszírozási módot kényszeríteni a felsőoktatási és kutatói hálózat intézményeire, ugyanakkor azonban már középtávon is a közjogi alanyok között kell helyet találniuk, ugyanis a magyar gyakorlatban nem várható, hogy – néhány kivételtől eltekintve – az egyetemek és a kutatóintézetek jelentős hányadban önfinanszírozók legyenek. Az alapítványi forma pedig azért sem szerencsés, mert ez a jogi konstrukció nem intézményirányításra jött létre.

Azaz amíg e feladatok ellátása során a költségvetés finanszírozási dominanciája fennáll, addig az államháztartási szabályozás elveitől – a közforrásfelhasználás átláthatóságának etikai és jogi követelményei miatt – nem lehet elszakadni. A kormány csak az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény keretei között vállalhat kötelezettséget. Tehát az a természetes elvárás, hogy az állam nyújtson hosszabb távra stabil finanszírozást a felsőoktatásnak és a tudományos kutatásnak – nem valósulhat meg az államháztartási kereteken kívül. Maga az államháztartási törvény – amely egyébként több ponton módosításra szorul – a közpénzekkel való transzparens, hatékony, ellenőrizhető gazdálkodás szabályrendszerét és garanciáit foglalja jogi keretbe. Ezek az elvek az utóbbi 16 évben sajnálatos módon nem érvényesültek teljeskörűen, sőt a gyakorlat bizonyos pontokon éppen annak karikatúráját adta. Nyilvánvalóan nem ebből a tapasztalatból kell kiindulni, de nem szükséges folytatni a mindennapi működésben korábban rárakódott apparátusi bürokráciát sem.

És még egy fontos szempont. Az államháztartási törvény az általános szabályozási keret, azaz a lex generalis. Az egyes ágazatokban érvényesített külön eljárásokat, így az általános elvektől történő eltéréseket, felhatalmazásokat a szaktörvények tartalmazzák, ezek alkotják a lex specialis szabályozást. A jelenleg is hatályos felsőoktatási törvény és a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló 1994. évi XL. törvény több erre irányuló előírást, az általános elvtől való eltérést engedő felhatalmazást tartalmaz. Így például az egyetemek és a kutatóintézetek jelenleg is külön számlán tarthatják a vállalkozási tevékenységükből származó bevételeiket, azokat szabadon használhatják fel a főtevékenységük keretei között, egyeztetetten akár beruházásokat is megvalósíthatnak e forrásaikból.

A nyilvánosságban is megjelenő polémiában a legtöbb aggódalom ahhoz kötődik, hogy amennyiben az intézmények visszakerülnek az államháztartási törvény hatálya alá, dolgozóik ismét közalkalmazottak lesznek, és emiatt csökken a fizetésük. A közalkalmazotti jogviszonyról a – kétségtelenül a mai napig hatályos – 1992. évi XXXIII. törvény rendelkezik. Ez a törvény azonban a gyakorlatban kiüresedett: ez a folyamat a státusz törvényként említett 2008. évi LXI. törvénnyel indult, amely az illetményeket érintően rendelkezett a vezetői pótlékok megállapításáról. Majd egymás után léptek hatályba azok a szaktörvények, amelyek az egyes ágazatokban állapították meg a bérszerkezetet (lex specialis). A felsőoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX. törvény az egyetemi, főiskolai oktatók bérezését már ezt megelőzően is kiemelte a közalkalmazotti törvény hatálya alól az egyetemi tanárok béréhez igazítva az oktatók és kutatók illetményét. Az illetményeket tekintve az utóbbi 6 évben két nagy foglalkozási területet átfogó jogszabály született a közszolgáltatásban foglalkoztatottakra: az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló 2020. évi C. törvény és a pedagógusok új életpályájáról szóló 2023. évi LII. törvény. Ezáltal a közfoglalkoztatotti szférában jelenleg dolgozó 600 ezer főből néhány tízezer fő (közgyűjtemények, közkönyvtárak, múzeumok alkalmazottainak) illetményére vonatkozik csupán a közalkalmazotti törvény.

Azonban az említett életpálya törvények is csak szándékot és nem hosszútávú garanciát jelentenek. A pedagógus életpálya törvény egyes munkakörökre vonatkozó jövedelemhatárokat állapít meg, az egészségügyi szolgálati törvény pedig csupán a hatályba lépés évére határozott meg fix béreket a következő két évre szóló illetményemelés mértékének megállapításával. A felsőoktatási törvény szerinti egyetemi tanári alapilletményt az adott évi költségvetés határozza meg, akárcsak a köztisztviselői illetményalapot, vagy a bírói, ügyészi bérek hasonló vetítési alapját. Azaz akár a két nagy létszámú ágazat életpálya törvényének fix bérösszegeit nézzük, akár a többi törvénynek az aktuális költségvetéstől függő bérmegállapítását, ezek csak időlegesen rendezik a bérhelyzetet távlati, életpálya-szintű hosszútávú tervezést nem indukálnak. A két említett életpálya törvény is csak részleges megoldást nyújtott, mivel az orvosok érzékelhető keresetemelkedése mellett nem rendezte kellő mértékben a szakdolgozók bérét, a pedagógus bérek emelése mellett pedig nem változott az oktatást segítő dolgozók illetménye. A kekvás egyetemeken a már említett módon megtörtént az oktatók bizonyos mértékű béremelése, de az egyes felsőoktatási intézmények között igen jelentős, szakmai alapon nehezen magyarázható jövedelemkülönbségek alakultak ki. A megmaradt állami egyetemek bérszínvonala egy kivétellel botrányosan alacsony, míg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem bérszínvonala a felsőoktatásban kiemelkedő mértékű. Ugyanez a helyzet a kutatóintézetek területén is: az illetmények a kormány által létrehozott, költségvetési szervként működő intézetekben a legmagasabbak.

A hosszabb távon is megnyugtató kereseteket nem lehet csupán jogi keretekkel garantálni. Ehhez mindenképpen politikai megállapodásra és egyetértésre van szükség a kormányzat és a felsőoktatási és kutatási szféra dolgozói és vezetői között. A KSH legfrissebb adatai szerint 2024-ben a nemzetgazdaságban az egyetemi diplomával rendelkezők havi bruttó átlagkeresete 1 155 ezer forint volt; a múlt évben a foglalkoztatottak teljes körének bruttó átlagkeresete 9%-kal nőtt. Ebből következtetve az egyetemi végzettséggel rendelkező, teljes munkaidőben foglalkoztatottak bruttó átlagkeresete 2025-ben – az egyes kereseti kategóriákban az utóbbi években tapasztalt eltérő béremelkedést figyelembe véve – feltehetően 1 230 ezer forint volt. Ezért olyan konszenzus kialakítására lehet törekedni, hogy a jelenlegi felsőoktatási törvény illetményszerkezetéből kiindulva az egyetemi tanár és a kutató professzor illetményének alsó határa belátható időn belül érje el az adott évi diplomás átlagbér 120%-át, a felső határa pedig ezt legfeljebb 30%-kal haladja meg.

A gazdálkodási korlátok elkerülésének igénye indokolt, ugyanakkor a közpénzből folytatott tevékenység szükséges ellenőrzése nem kerülhető meg. Az államháztartási törvény azonban jelenleg is nagyobb mozgásteret ad, mint ami az utóbbi hetek vitáiban aggályként felmerült. Egyetlen példa: elhangzott, hogy nem lehet fejlesztési célra maradványt képezni és felhalmozni, azaz ellenérdekeltek az intézmények a megtakarításban. A Magyar Tudományos Akadémiáról szóló 1994. évi XL. törvény 20. § (6) bekezdése kimondja:

„Az Akadémia fejezet irányítása alá tartozó akadémiai költségvetési szervek gazdálkodására az Áht.-ban és a kormányrendeletben foglalt, a központi költségvetési szervekre vonatkozó előírásokat kell alkalmazni az e törvényben foglalt eltérésekkel.”

Ugyanennek a szakasznak a (8) bekezdése szerint:

„Az Akadémia a feladataihoz igazodóan saját hatáskörében állapítja meg egyes szervezeteinek gazdálkodási formáit és a támogatás módját.”

Ezt követően a 22. § (1) bekezdése szerint:

„Az akadémiai költségvetési szervek szerződéseket köthetnek, és ezek teljesítése érdekében az Akadémia elnökének előzetes engedélyével a folyó éven túli kötelezettségeket vállalhatnak.”

A 23. § (6) bekezdése megállapítja:

„Az Akadémia, valamint – engedélyével – az akadémiai költségvetési szerv a vagyonából, az államháztartáson kívüli bevételének a kiadások után fennmaradt részéből, vállalkozási tartalékából zártkörűen működő részvénytársaságot, korlátolt felelősségű társaságot alapíthat, vagy ilyenekben részesedést szerezhet, ha a cég üzleti terve szerint három éven belül nyereségessé válik, továbbá a hiányt a célelszámolási számlán kezelt összegből, vagyonból finanszírozza. Az Akadémia mint köztestület gazdasági társaságaira az akadémiai költségvetési szervek gazdasági társaságaira vonatkozó szabályok megfelelően alkalmazandók, azzal, hogy a tulajdonosi jogokat az elnök gyakorolja.”

Érdemes a nemzeti felsőoktatási törvény rendelkezéseiből három felhatalmazó bekezdést idézni:

88. § (1) Az állami felsőoktatási intézmény

a) vezetője a kiemelt előirányzatok között év közben, saját hatáskörben a feladatellátáshoz szükséges mértékben – a kincstár és a fenntartó egyidejű értesítése mellett – átcsoportosítást hajthat végre;

b) a költségvetési év végén keletkezett előirányzat-maradványát – a jogosultsági elszámolást követően – kötelezettségvállalással terhelt előirányzat-maradványnak kell tekinteni, amelyet az a következő években az intézményi feladatok ellátására használhat fel;

És végül a 100. § (3) bekezdése alapján:

„A felsőoktatási kutatás-fejlesztési vállalkozási tevékenység bevételeivel az állami felsőoktatási intézmény elkülönült fizetési számlán önállóan gazdálkodik.”

A felsőoktatási intézmények és a kutatóintézetek célszerű, kellő rugalmasságú gazdálkodásának kereteit a jelenlegi törvények alapvetően megteremtik. Természetesen egy új szerkezet kialakítása során a szükséges módosítások az akadémiai törvény illetőleg a felsőoktatási törvény gazdálkodásról szóló fejezeteiben végrehajthatók. Azaz a kutatóhálózat célszerűen elhelyezhető az MTA keretében, gazdálkodási szempontból a költségvetés MTA fejezetében. Egyben a jelenlegi HUN-REN irányító testülete helyett az intézményhálózat adminisztratív és gazdálkodási feladatait segítő szervezetet célszerű létrehozni, amely ugyanakkor nem sérti a kutatóközpontok és intézetek szervezeti önállóságát. Az átalakítás során sor keríthető az intézeti struktúrában esetlegesen szükségessé váló átalakítások végrehajtására. Egyben biztosítható az akadémiai fejezeten belül az intézethálózat elkülönült gazdálkodásának megőrzése.

A jelenlegi kormány tervei szerint az egyetemet működtető alapítványok átalakítására a jövő évben kerül sor. Addig is célszerű mielőbb megváltoztatni a kuratóriumok személyi összetételét és végrehajtani a kari tanácsok, a szenátusok, és a vezetők újraválasztását. Átgondolandó a kancellárok szerepének, feladatkörének átalakítása, a munkakört betöltők személyének szükség szerinti cseréje. Az egyetemi modell átalakításakor figyelmet kell fordítani az egyházi fenntartásba került intézmények helyzetének rendezésére, és vizsgálandó az is, minden jelenlegi alapítványi egyetem fenntartandó-e önálló intézményként, miként nem megkerülhető annak elemzése sem, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem jelen formájában fennmaradhat-e a vízügyi képzéstől a kizárólagossággal végezhető pedagógusképzési törekvésig. Ezen túlmenően szükséges megvizsgálni az oktatói követelményrendszer és a törvényi feltételek szinkronját.

___________________

Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.