Tordai CsabaA miniszterelnök megbízatási idejének nyolc évre való korlátozása és az országgyűlési képviselői mandátum tizenkét évre való maximálása között van egy döntő különbség. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye nem tartalmaz a kormányfői tisztség viseléséhez való jogot, de az országgyűlési képviselőnek való választhatóság jogát az első kiegészítő jegyzőkönyv 3. cikke biztosítja. Ennek megfelelően míg a magyar alkotmányozót csak a saját politikai, erkölcsi, célszerűségi megfontolásai korlátozzák abban, hogy limitálja-e a miniszterelnöki ciklusok számát, addig az országgyűlési képviselővé választhatóság vonatkozásában még kétharmaddal is csak akkor vezethet be időkorlátot az Országgyűlés, ha az megfelel az Egyezmény rendelkezéseinek.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata alapján nagy bizonyossággal jelezhető előre, hogy az országgyűlési képviselők megbízatási idejének tervezett magyar korlátozása (legyen az tizenkét vagy nyolc év) nem fog megállni Strasbourgban. Ahhoz, hogy a passzív választójog korlátozása egyezménykonform legyen, az Egyezmény értelmében vett legitim célt kell szolgálnia és az elérni kívánt céllal arányosnak kell lennie. Eleve kétséges, hogy ilyen, az Egyezmény értelmében vett legitim cél kimutatható-e a parlamenti képviselők cikluskorlátja mellett, ha azonban kimutatható is lenne ilyen legitim cél, azzal biztosan nem arányos a tervezett korlátozás.
Az idegen megszállás alól elnyert függetlenség vagy a diktatúrából a demokráciába való átmenet után az elnyomásban közreműködők választhatóságának átmeneti időre szóló korlátozását a Bíróság a gyakorlatában elfogadta. Az európai testület a friss demokrácia megerősödését olyan legitim, az Egyezmény értékrendjével összhangban álló célnak tekintette, ami egy ilyen súlyos jogkorlátozást is indokol nagyjából egy-másfél évtizedig – de nem tovább [lásd Ždanoka v. Latvia]. A mostani javaslat ugyanakkor több okból nem vonható ebbe a körbe. Míg a magyar politikai közösség jelentős része egy autoriter rezsimtől való, erős érzelmeket kiváltó megszabadulásként élte és éli meg a választások eredményét, strasbourgi mércével mérve azonban a NER nem azonosítható sem a Szovjetunióval, de még az állampárti diktatúrával sem, nodepláne az áprilisi voksolás sem összemérhető például a balti államok függetlenségének kivívásával. A tervezett korlátozás egyébként sem az autoriter rezsim fenntartásában közreműködőket célozza, hanem általános hatályú; ráadásul nem előre meghatározott, átmeneti időre szól, hanem a véglegesség igényével hirdetik meg. A demokráciába való átmenet zavartalanságának biztosítása mint indok tehát jelen esetben nem szolgálhat az Egyezmény értelmében vett legitim célnak a jogkorlátozáshoz.
A passzív választójog korlátozásának lehetséges indokaként merülhet fel annak intézményes garantálása, hogy a politikai elit ne csontosodjon be, vagyis képes legyen a változó választói igényekhez igazodóan új politikusokkal bővülni, a tehetségtelen, alkalmatlan vagy erkölcstelen politikusoktól pedig megszabadulhassanak a választók. A demokrácia megújulási képessége valóban fontos érték, ecclesia semper reformanda est. Nagyon erős érv kellene azonban ahhoz, hogy a választók szabad akaratnyilvánítása érdekében korlátozni lehessen a választható személyek körét, vagyis magát a választók szabad akaratnyilvánításának tárgyát. Ilyen erős indok megalapozottabban hozható fel az egyszemélyi hatalomgyakorlók, tipikusan az unitárius végrehajtó hatalommal bíró államfők (kis jóindulattal, és nem minden kétség nélkül, az erős, kancellári típusú miniszterelnökök) esetében. Nem is csak azért, mert a hatalom minden emberi tapasztalás szerint személyiségtorzító hatású és idővel növeli az önkényre való hajlamot. Leginkább az indokolja a cikluskorlátot erős államfők esetében, hogy olyan mértékű, egy kézben koncentrálódó hatalommal bírnak, ami maga is alkalmas a választók szabad akaratnyilvánításának torzítására. A törvényhozó testület tagjai esetében ilyen kockázat nincsen: egy-egy országgyűlési képviselő hatalommal közjogi értelemben csak egy (elvben deliberatív vitákat lefolytató) testület tagjaként, nem pedig személyében rendelkezik. Ha pedig a parlamenti képviselő a hatáskörén túllépve, helyben kiskirályként viselkedik, akkor nem a passzív választójogát kell elvenni, hanem büntetőjogilag kell felelősségre vonni. Nem véletlen, hogy egyetlen európai államban sincs a parlamenti képviselőkre nézve cikluskorlát – ami pedig a strasbourgi megítélés szempontjából is abszolút releváns, hiszen a Bíróság ítélkezése során alaposan vizsgálja, hogy a közös európai alkotmányos hagyomány keretein belül más tagállamok alkalmazzák-e a panasz tárgyává tett gyakorlatot. Nem beszélve arról, hogy mivel a magyar parlamentáris hagyományban nyoma nincsen ilyen korlátozásnak, nemzeti történelmi okokra sem tudna hivatkozni az ország a Bíróság előtt.
Még ha el is fogadnánk, hogy a politikai elit megújulási képessége a jogkorlátozás legitim indoka lehet parlamenti képviselők esetében, a tervezett szabályozás akkor is aránytalan lenne. A jogalkotónak számos más eszköz rendelkezésére áll ahhoz, hogy enyhébb alapjog-korlátozás mellett erősítse a politikai rendszer megújulási képességét, ilyen esetben pedig a jogkorlátozás arányossága nem áll meg. A választási rendszer valamelyest arányosabbá tétele, a pártvezetés hatalmának korlátozása a preferenciális szavazás lehetővé tételével, a választási küzdelmet torzító szabályok felszámolása, így különösen a közvagyon kampánycélú felhasználásának kizárása, a szabad közéleti vita biztosítása, a párton belüli demokrácia erősítése vagy éppen a központi hatalom erőteljes decentralizációja mind-mind alkalmas eszköz arra, hogy elősegítse új politikusok és politikai erők feltűnését, illetve az elhasználódott régi politikusok eltűnését – úgy, hogy nem szükséges a passzív választójog korlátozásához nyúlni.
Túl azon, hogy a tervezett korlátozás legitim célt szolgál-e, illetve arányos-e, a javaslat elfogadásának kívánt vagy akaratlan mellékhatásai riasztóak. A tervezet mögött egy olyan politikafelfogás sejlik fel, ami szerint a politika nem egy szakma, nem egy hivatás, hanem egy átmeneti civil aktivitás. Igéző gondolat lehet ez, különösen tizenhat ilyen év után, a még mindig tartó poszttraumás stressz zavar idején: csillogó szemű tiszta emberek rotálják egymást a közjó érdekében. A valóság azonban más. A politikus akkor tudja betölteni a szerepét, ha képes a civil vagy üzleti szféránál sokkal komplexebb érdekviszonyokban és konkuráló bonyolult értékszempontok között eligazodni, azokat becsatornázni, valós súlya szerint értékelni, majd – akár a szükséges leegyszerűsítések után – józan döntést hozni. Összefoglalóan: tudja gyakorolni a hatalmat. Az, hogy erre ki képes és ki nem, az élesben, a gyakorlatban derül ki. Akár egy nagy céget is kiválóan elvezethetett valaki, lehetett nagyszerű civil szervezeti vezető, korántsem biztos, hogy az ott megszerzett készségei és reflexei képessé teszik arra, hogy közhatalom gyakorlója legyen. Megkockáztatom, egy kezdő képviselő első parlamenti ciklusa még egy szép korábbi karrier után is rámegy erre a tanulásra. Ha tizenkét, vagy főleg ha nyolc év a leghosszabb parlamenti karrier, alig néhány valóban aktív év jut még a tehetséges képviselőknek is a betanulás után az exitre való készülés előtt. Mindez azzal jár, hogy a javasolt cikluskorlát lényegében kiiktatja a valós hatalom gyakorlói közül a demokratikus legitimációval rendelkező országgyűlési képviselőket, tágabban a választott politikai osztályt. A hatalom természete viszont olyan, hogy ha abban vákuum keletkezik, azt valami/valaki kitölti. Itt és most Magyarországon ez a kormányzati apparátus arctalan masszája és a gazdasági érdekcsoportok tudnak lenni. (Az egész javaslat egyszerre emlékeztet egyébként az államszocializmus Hazafias Népfrontjára, ami a közéleti aktivitás kockázatmentes becsatornázását és semlegesítését célozta, illetve Adam Michnik vagy Konrád György civil társadalomra, antipolitikára vonatkozó elképzeléseire. Mindkettőben közös volt, hogy adottságként tekintett arra, hogy a valós hatalmat az állampárt gyakorolja.) Az országgyűlési képviselők cikluskorlátja azzal az érdemi veszéllyel jár, hogy a demokrácia megújulási képességének erősítése ténylegesen a demokratikus legitimáció marginalizációjára, a demokrácia látszattá degradálására vezet.
A parlamenti cikluskorlát a bevezetése esetén jó eséllyel nem élné meg a következő parlamenti választást, mert hamarabb kaszálná azt el az Emberi Jogok Európai Bírósága. Már csak ezért is presztízsveszteség lenne a kormányzat számára a javaslat erőltetése. Ettől függetlenül a politikai szerkezet becsontosodása, a demokrácia folyamatos megújulási képességének alacsony szintje olyan társadalmi válságtünet, amire reagálnia kell a társadalomtudományoknak és a döntéshozóknak is. A cél elérésére alkalmas és jogszerű megoldásoknak az alkalmazása a sebészi szike pontosságával végrehajtott, összehangolt intézkedések sorozatát igényli. A kívánt cél nem érhető el jogszerűen egy egyszeri, erős érzelmektől vezérelt, nagy járulékos veszteségekkel járó csapással.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.