Nemessányi ZoltánHa az állam azért nem érvényesíti éveken keresztül a saját vagyonvédelmi igényeit, mert az erre hivatott szervek vezetői maguk sem érdekeltek a jogsértések feltárásában, elévülnek ezek a követelések? A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal tervezett felállítása ezt a kérdést a magyar jogban is felveti. Az amerikai társasági jogokban ismert adverse domination doctrine („ellenséges uralom doktrínája”) abból indul ki, hogy az elévülés nem szolgálhatja azok érdekeit, akik saját irányításuk alatt megakadályozták az igényérvényesítést. Ellenséges uralom alatt az elévülés meg sem kezdődik, nyugszik addig, amíg a társaságot a jogsértésben érintett vezetők irányítják. Az írás azt vizsgálja, hogy ez a megközelítés milyen tanulságokkal szolgálhat a magyar jog számára.
A nagyon közeli jövőben számos magyar állami szerv, bíróság és a felállítás alatt álló Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal (Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és -védelmi Hivatal) is azzal szembesülhet, hogy az erre hivatott szerv polgári jogi úton nem tudja visszaszerezni azokat az állami vagyonelemeket. amelyek jogsértés eredményeként kerültek különböző gazdasági szereplőkhöz. Ennek oka, hogy bár a visszakövetelési igény hétköznapi értelemben megalapozottnak tűnhet, az jogi értelemben elévült. A magyar magánjogban a követelések főszabály szerint 5 év alatt évülnek el. Ez az időtartam, ami szabad szemmel is jól láthatóan rövidebb, mint a NER 16 éve. Az NVVH-törvény tervezetének társadalmi vitája kapcsán felmerült, hogy éppen ezért indokolt volna megalkotni a közvagyonvédelmi keresetek speciális szabályait és ezek között különös rendelkezéseket beiktatni az elévülésre vonatkozóan. Az Egyesült Államok jogrendszereiben ismert „ellenséges uralom doktrínája” (adverse domination doctrine) ezen sajátos szabályok egyik lehetséges mintájaként szolgálhat. Ennek mérlegelésekor ugyanakkor végig szem előtt kell tartani a jogbiztonság elvét, amely a jogállam állócsillaga. Ebben az írásban röviden, tudományos igényű részletezés nélkül ismertetem a doktrínát, valamint azt, hogy miként illeszthető be a magyar jogba.
Az ellenséges uralom doktrínája az Egyesült Államok jogrendszereiben eredetileg nem állami visszakövetelési igényekre vonatkozóan alakult ki. A magánjogi és társasági jogi kérdés lényege az volt, hogy megkezdődik-e a társaság vezető tisztségviselőivel szembeni igényének elévülése mindaddig, amíg a társaságnak kárt okozó vezetők irányítják, illetve ténylegesen ellenőrzésük alatt tartják a társaságot. A kérdés az esetek többségében pénzintézetek működésével összefüggésben merült fel.
Az elv dogmatikai alapját az amerikai bíróságok a felperes tudomásszerzéséhez kapcsolódó elévülési szabályból (discovery rule) vezetik le. A tudomásszerzésre vonatkozó szabály értelmében az elévülési idő csak akkor kezdődhet meg, ha a felperesnek észszerű lehetősége volt arra, hogy három lényeges körülményről tudomást szerezzen: (1) kár; (2) okozati összefüggés; és (3) károkozó magatartás. Az elévülés akkor kezdődik, amikor a felperes tudomást szerez, vagy észszerű gondosság mellett tudomást kellett volna szereznie azokról a tényekről, amelyek alapján egy észszerűen eljáró személy felismerhette volna, hogy jelentős valószínűséggel mindhárom elem fennáll.[1]
A károsult társaság esetében mélyebb, filozófiai kérdés is felmerül: mikor „tudja” egy társaság, hogy bírósági úton érvényesíthető igénye keletkezett. Másként fogalmazva: mit jelent a tudomásszerzés egy olyan jogi konstrukció esetében, mint a jogi személy? „Egy potenciális vállalati felperes nem érző lény, ezért nem tud „tudni”, nem lehet tudatában semminek, és nem fedezhet fel semmit, kivéve tisztségviselői, igazgatói és alkalmazottai közvetítésével.”[2] A vezető tisztségviselők tudomását főszabály szerint a társaság tudomásának kell tekinteni. Ha a vezető a munkaköre keretében tudomást szerez valamely tényről, általában úgy kell tekinteni, hogy azt az általa vezetett társaság is tudja. Ez alól az általános szabály alól azonban kivételt képeznek azok az esetek, amikor „a képviselőnek az ügyhöz fűződő viszonya olyannyira ellentétes, hogy gyakorlatilag megszünteti ezt a kapcsolatot, a tudomás beszámításának alapját”. Ilyen helyzet áll fenn például akkor, ha a vezető a saját érdekében, a társaság érdekeivel ellentétesen jár el, vagy titokban olyan csalást készít elő, amely meghiúsulna, ha arról a társaság tudomást szerezne.[3]
Ebből következően mindaddig, amíg a társaságnak nincs tudomása az igazgatóival szembeni lehetséges követeléséről, mert az igazgatók ellenérdekeltek, és a társaság rajtuk kívül nem rendelkezik önálló tudomásszerzési lehetőséggel, az elévülés sem kezdődhet meg. Ha pedig az elévülés mégis megkezdődik, az nyugszik. A doktrína azon az elméleten alapul, hogy a társaság nem indíthat pert, amíg azt vétkes vezetők és igazgatók ellenőrzik, vagyis „uralják”. Az „ellenséges uralom” doktrínáját alkalmazó bíróságok azzal érveltek, hogy a társaságok kizárólag vezetőik és igazgatóik révén járnak el, és a vezető tisztségviselőktől nem várható el, hogy saját maguk ellen pereljenek, vagy saját érdekeikkel ellentétes intézkedéseket kezdeményezzenek. Hasonlóképpen nem várható el a vétkes társasági tisztségviselőktől és igazgatóktól, hogy jogellenes magatartásukat a társaság tudomására hozzák.[4]
A vétkes igazgatóknak arra vonatkozó érdeke, hogy maguk ellen ne indítsanak keresetet, minden bizonnyal ellentétes a társaság érdekével. Természetesen a vezető tisztségviselők a társaság irányítójaként szükségszerűen rendelkeztek ismerettel azokról a tényekről, amelyek alátámasztanák a velük szemben benyújtandó keresetet. Reálisan nézve azonban a társaságnak nincs sem érdemi ismerete, sem képessége arra, hogy az ilyen ismeretek alapján cselekedjen, amíg továbbra is a jogsértő igazgatók és tisztségviselők irányítják azt. A jogsértő igazgatók vagy tisztségviselők tudomása azokról a tényekről, amelyek saját felelősségüket megalapoznák, mindaddig nem tulajdonítható a társaságnak, amíg ezek az igazgatók vagy tisztségviselők irányítják a társaságot.[5]
Azok a bíróságok, amelyek az ellenséges uralom doktrínáját alkalmazzák, az elv két értelmezését dolgozták ki: az „ellenérdekelt többség” és a „minden igazgató ellenérdekelt” változatot. A két verzió abban különbözik egymástól, hogy milyen mértékű ellenőrzést vagy uralmat tekintenek szükségesnek ahhoz, hogy az elévülési idő nyugodjon.[6] Az „ellenérdekelt többség” változata szerint vélelem szól amellett, hogy a kereseti igény nem is jön létre, illetve az elévülési idő nem telik mindaddig, amíg a vétkes igazgatók többségben vannak. Ez azt jelenti, hogy az elévülés csak akkor indulhat meg, amikor a társaságban a nem vétkes igazgatókból álló, az ügyben ellenérdekeltségtől mentes többség jön létre.[7] Az alperes megdöntheti ezt a vélelmet annak bizonyításával, hogy a jogsértő igazgatókon kívül más személy is tudott a kereset alapjáról, és rendelkezett a kereset benyújtásához szükséges képességgel és motivációval.[8]
Ezzel szemben a doktrína „minden igazgató ellenérdekelt” változata szerint az elévülési idő csak addig nyugszik, amíg nincs a társaságban olyan igazgató, aki ismeri a lehetséges felelősséget megalapozó tényeket, és aki képes lett volna a társaságot a kereset benyújtására késztetni. Ezen változat szerint a felperesnek kell bizonyítania, hogy a vétkes igazgatók teljes, kizárólagos ellenőrzést gyakoroltak a társaság felett, és ki kell zárnia annak a lehetőségét, hogy egy tájékozott igazgató rábírhatta volna a társaságot a per indítására.[9] „Amint a lehetséges felelősséget kiváltó tények ismertté válnak, a felperesnek hatékonyan ki kell zárnia annak a lehetőségét, hogy egy tájékozott igazgató rábírhatta volna a társaságot a per indítására.”[10]
Az amerikai bíróságok jelentős hányada inkább az „ellenérdekelt többség” változatát fogadja el, mivel ez a megközelítés „hívebben tükrözi az emberi természetet”[11]. „Amíg az igazgatótanács többsége vétkes, addig továbbra is irányíthatják a társaságot és ellenőrizhetik azt annak érdekében, hogy megakadályozzák a velük szemben indított eljárásokat. Amíg megőrzik az irányítást, addig uralják a nem vétkes igazgatókat, és ellenőrizhetik a társaság jogainak érvényesítéséhez szükséges információforrásokat és finanszírozási lehetőségeket. Ennek eredményeként rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen lehet a társaság számára jogainak feltárása és érvényesítése, amíg a jogsértők megtartják az irányítást.”[12]
Felmerül a kérdés, hogy a társasági jogi perekben alkalmazott ellenséges uralom doktrínája mögötti gondolat alkalmas-e a magyar állami vagyonelemek visszakövetelésének jogi kezelésére? Tekinthető ebben a vonatkozásban a magyar állam mindannyiunk „közös társaságának”, res publica-jának? Alkalmazható-e az amerikai jog vezetőkkel szembeni perekben kialakított speciális elévülési doktrínája olyan magyar ügyekben, amelyekben az illetékes szervek az állami vagyonelemeket az állami vezetők által kedvezményezett gazdasági szereplőktől követelik vissza?
Az ellenséges uralom elvét a magyar jogra vetítve a kérdés úgy fogalmazható meg, hogy elévültek-e azok az államot megillető követelések, amelyeket az elmúlt tizenhat évben az állam képviseletére vagy irányítására hivatott személyek, illetve ezek többsége érintettsége vagy politikai kötöttsége miatt nem érvényesített. Ide tartozhatnak különösen a túlárazásból, szavatossági igényekből, jóerkölcsbe ütköző szerződésekből vagy feltűnő értékaránytalanságból eredő követelések.
A Polgári törvénykönyv szerint, ha a követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni, az elévülés nyugszik.[13] A gondolat a magyar polgári jog szabálya mögött vélhetően ugyanaz, mint az USA tagállamainak jogában. Az amerikai discovery rule abból indul ki, hogy a követelés csak akkor évülhet el, ha a felperes társaság tudott, vagy észszerű gondosság mellett tudhatott az igényéről, és a társaságot ebben az időszakban nem olyan vezetők irányították, akik ellenérdekeltek voltak az igény érvényesítésében. Ez az ellenérdekeltség abból fakadt, hogy a követelés éppen velük szemben állt fenn. A magyar jogban ezzel párhuzamosan az a szabály merül fel, amely szerint a követelés nem évül el, ha a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni az igényét. Beletartozik a menthető ok fogalmába az „ellenséges uralom” tényállása? Menthető okból nem érvényesítette a magyar állam az igényét, ha vezetői (menedzserei) esetleg érdekeltek voltak abban, hogy az igényt az állam ne érvényesítse?
Kérdés, hogy a magyar bíróságok a jelenlegi jogszabályi környezetben hogyan fogják értelmezni ezt a szabályt a közvagyonvédelmi perekben. Megállapítják-e, hogy a magyar állam vezetőinek esetleges ellenérdekeltsége folytán objektíve vagy szubjektíve nem volt olyan helyzetben, hogy követelését érvényesítse? Fennállt-e a magyar államnak a tudomása az igényéről, ha olyan személyek vezették, akik esetleg éppen abban voltak érdekeltek, hogy a követelést ne érvényesítsék?
A magyar Kúria a szabályt értelmezve egy közelmúltbeli ítéletében úgy foglalt állást, hogy az elévülés nyugvását eredményező ok közelebbi jogszabályi meghatározásának hiányában minden esetben egyedi mérlegelést igényel annak megítélése, hogy egy adott körülmény (azaz a követelés érvényesítésének akadálya) alkalmas-e arra, hogy az elévülés nyugvását eredményezze. „Az ehhez szükséges szempontokat a bírói gyakorlat alakította ki, az említett feltétel akkor áll fenn, ha a jogosult akár objektív, akár szubjektív okból el van zárva attól, hogy a követelését érvényesítse.”[14] Ebbe a tág megfogalmazásba akár beleérthető is lenne az „ellenséges uralom” doktrínája. Valószínűbb azonban, hogy külön törvényi szabály hiányában (amely éppen az NVVH-törvénybe kívánkozna) a magyar bíróságok (a „minden igazgató ellenérdekelt” verzió szellemében) azt követelnék meg, hogy az NVVH az elévülés nyugvására hivatkozásához bizonyítsa azt, hogy ténylegesen nem volt egyetlen olyan személy sem a teljes magyar kormányzatban 16 éven keresztül, aki az állami vagyon képviseletében megindíthatta volna a pert. Ennek bizonyítása viszont álláspontom szerint rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen feladat elé állítaná a hivatalt.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.
__________________________________________________________
[1] Steckman, Laurence A.- Rader, Adam J.: Adverse Domination, Statutes of Limitations and the Pari Delicto Defense - Application in Cases Involving Claims of Accounting Malpractice and Corporate Fraud. Touro Law Review, Vol.37, No. 2. (2021), Art. 8. 705. Lásd FDIC v. Smith, Supreme Court of the State of Oregon, April 22, 1999.
[2] Lásd FDIC v. Smith, Supreme Court of the State of Oregon, April 22, 1999.
[3] Lásd FDIC v. Smith, Supreme Court of the State of Oregon, April 22, 1999.
[4] Lásd FDIC v. Smith, Supreme Court of the State of Oregon, April 22, 1999.
[5] Lásd FDIC v. Smith, Supreme Court of the State of Oregon, April 22, 1999.
[6] Verstein, Albert: Corporate Knowledge and Adverse Domination. Northwestern University Law Review (2024) 324.
[7] Resolution Trust Corp. v. Scaletty, 257 Kan 348, 351–52, 891 P2d 1110, 1113 (Kan 1995).
[8] Resolution Trust Corp. v. Grant, 901 P2d 807, 816 (Okl 1995)
[9] Scaletty, 257 Kan 352, 891 P2d 1113; lásd még Farmers & Merchants Nat. Bank v. Bryan, 257 Kan. 352, 902 F2d 1520, 1523 (10. Cir. 1990)
[10] International Rys. of Cent. Am. v. United Fruit Co., 373 F2d 408, 414 (2d Cir 1967)
[11] Lásd FDIC v. Smith, Supreme Court of the State of Oregon, April 22, 1999.
[12] Federal Sav. and Loan Ins. Corp. v. Williams, 599 F Supp 1184, 1193-94 n 12 (D Md 1984); Resolution Trust Corp. v. Grant, 901 P2d 807, 818 (Okl 1995); Hecht v. Resolution Trust, 333 Md 324, 349-51, 635 A2d 394, 407-08 (Md 1994)
[13] Ptk. 6:24. § (1)
[14] A Kúria Jpe.60002/2024/10. számú precedensképes határozata kártérítés tárgyában (2024. október 14.). [27]