Magyar Péter miniszterelnök már a választások előtt lemondásra szólította fel a NER több közjogi méltóságát, és kilátásba helyezte, hogy ha a Tisza párt kétharmados többséget kap, úgy e tisztviselőket el fogják mozdítani, amennyiben azok nem mondanak le maguktól. Május 31-én lejárt a lemondásra kiszabott határidő, így a Tisza valószínűleg az Alaptörvény módosításával fogja leváltani e közjogi méltóságokat. Egy politikai rendszer vezető tisztségviselőinek mandátumuk lejárta előtti lemondatása komoly aggályokat vet fel, ezért fontoljuk meg komolyan az elmozdítás elleni érveket. Mielőtt azonban ebbe belevágnánk, érdemes két dolgot leszögezni. 

Lemondás v. elmozdítás

Egyfelől, az elmozdítás igazolhatósága és a lemondás kívánatossága melletti érvek között ugyan szoros kapcsolat van, de nem fedik teljesen egymást. Még ha a Parlament számára az eltávolítás elleni érvek erősebbek is az elmozdítás melletti érveknél, ebből nem következik, hogy e tisztviselőknek ne illene  (kellene) lemondaniuk. Úgy vélem, a NER legtöbb lemondásra felszólított vezetőjének, de a Magyar Péter által nem említett Varga Mihálynak is, aki pénzügyminiszterként az MNB feletti állami felügyeletet gyakorolta, valamint az összes alkotmánybírónak mennie kellene. Mindannyiuk számára nyilvánvaló volt, hogy egy illiberális rendszer kiépítésében vesznek részt, és ekként is látták el feladatukat. A Tisza kormány a demokratikus jogállam visszaállítására kért és kapott felhatalmazást. Ezeknek az embereknek, akik az illiberális rendszer kiépítésében jeleskedtek eddig, be kellene látniuk, hogy nem ők a legalkalmasabbak a jogállamiság helyreállítására. Ráadásul Sulyok Tamás munkaköri leírásába az is beletartozik, hogy kifejezi a nemzet egységét. Nem egészen világos számomra, s gondolom, ezzel nem vagyok egyedül, mégis milyen értelemben fejezi ki a nemzet egységét a köztársasági elnök, ha a választók elsöprő többsége szavazott egy olyan pártra, amely explicit módon megfogalmazta, hogy a köztársasági elnöknek mennie kell. Sulyok láthatóan nem érti vagy nem akarja érteni a fenti megkülönböztetést. A Velencei Bizottság, aminek állásfoglalását kérte, abban a kérdésben tud és fog Sulyok Tamásnak véleményt adni, hogy mikor lehet indokolt a mindenkori köztársasági elnököt eltávolítani hivatalából mandátuma lejárta előtt. Ha lemondana tisztségéről, akkor ez a kérdés nem merülne fel, így a “le kellene-e mondanom?” kérdése logikailag megelőzi az “jogszerű-e elmozdításom?” kérdését. Azzal, hogy Magyar Péter lemondásra szólította fel e közjogi méltóságokat, egy sajátos igazolási szitációt teremtett. A lemondásra felszólítás egy vád, hogy az elnök (és a többi megszólított) rosszul látta el feladatát/alkalmatlan feladata ellátására. Sulyok Tamásnak azonban még semmilyen értékelhető gondolata nem volt azzal kapcsolatban, hogy miért lenne alkalmas a feladatára, s még kísérletet sem tett arra, hogy elmagyarázza, milyen értelemben fejezhetné ki a nemzet egységét több mint hárommillió választópolgár kifejezett akarata ellenére. Nem a vádban megfogalmazott állítás ellen védekezik, hanem azt ismételgeti, hogy ha elmozdítanák őt, az jogszerűtlen lenne.  A személyes felelősségére/alkalmasságára vonatkozó kérdés megválaszolása elől folyamatosan az intézményi kérdés mögé bújik, s így kerüli meg azt. Tegyük hozzá, hogy Sulyok ezzel nincs egyedül, a NER többi lemondásra felszólított közjogi méltósága ugyanígy nem reagált a személyes felelősségüket felvető kérdésre. 

Másfelől, ha e tisztségviselők elmozdítása ellen erős érvek is szólnak, ebből nem következik, hogy a Fidesznek lenne erkölcsi alapja a kormány számonkérésére. A Fidesz 2010 után a választók felhatalmazását ehhez előre nem kérve, értékelhető igazolás nélkül, pitiáner jogi trükökkel kezdett a közjogi rendszer feldúlásába. Emlékszünk még Baka András menesztésére, vagy az Alkotmánybíróság baráti bírókkal való feltöltésére. Ugyan formálisan ezek nem elmozdítások voltak, de az elmozdításokhoz hasonló indokokból aggályosak. Mivel lenne az védhetőbb, ha a Tisza-kormány a Fidesz cinikus technikáját használva átnevezné a köztársasági elnöki pozíciót mondjuk Sándorpalotára (vagy akármi másra), és így távolítaná el Sulyok Tamást? Vagy ha nem mozdítaná el Polt Pétert, csak úgy módosítaná az Alaptörvényt, hogy egy jogszabály alkotmányellenességének megállapításához az Alkotmánybíróság egyhangú határozata szükséges? (A Tisza ősszel nevezhet ki egy új alkotmánybírót.) 

Az elmozdítás igazolhatósága

E két előzetes megjegyzés után próbáljunk most már a jogállamiság absztrakt fogalma mögé nézni annak megértéséhez, hogy miért is aggályos elmozdítani mandátumuk lejárta előtt e tisztségviselőket. Ha szétszálazzuk a jogállamiságból származó megfontolásokat, akkor legalább három specifikusabb érvet azonosíthatunk. 

Egyfelől, a jogállamiságból következik a legalitás elve, vagyis, hogy az elmozdításnak formálisan jogszerűnek kell lennie. Csakhogy a választások éjszakája óta nem kérdés, hogy az elmozdítás jogszerűen kivitelezhető. Magyar Péter mögött nem egyszerűen a nép többségének az akarata áll, hanem olyan többség, amely megteremti e közjogi méltóságok legális elmozdításának a feltételeit. A kritikusok nem hivatkozhatnak majd az Alaptörvény szövegére, csak az alkotmányosság absztraktabb elveire. Ironikus, hogy a Fidesz maga írta bele az Alaptörvénybe, hogy az Alkotmánybíróság nem vizsgálhatja az alkotmánymódosítások jogszerűségét ilyen elvekre hivatkozva. 

A második, a jogállammal ugyancsak összefüggésbe hozható érv, melyet Rétvári Bence hangoztatott parlamenti felszólalásában, a közjogi rendszer stabilitása. Való igaz, hogy a jogállamiságból következik a jogbiztonság szempontja. A jogbiztonság azonban önmagában aligha elegendően erős érv az elmozdítás ellen. Először is, e sorok írásakor rendelkezésre álló információk alapján a Tisza párt első lépésben nem az intézmények átalakítását tűzi ki célul, hanem a közjogi tisztséget betöltő személyek elmozdítását. Az intézmények szabályozása nem változik érdemben. A közjogi tisztségek betöltőit, ha meg is illeti valamifajta bizalomvédelem,  a tisztségük elvesztéséből fakadó anyagi hátrányokért kompenzálni lehet. Másfelől, a stabilitás nem érték, ha diszfunkcionálisan működő intézmények működésének meghosszabbításáról van szó, márpedig itt éppen az a kormány állítása, hogy ezek a személyek nem megfelelően működtették a szóbanforgó közjogi intézményeket. E pontra a későbbiekben még visszatérek. 

A harmadik megfontolás, nevezzük ezt a függetlenség érvének, már sokkal erősebb. Az érv lényege, hogy a közjogi méltóságok elmozdításának garanciális szabályai vannak, és az csak néhány jól definiált indok miatt tehető meg. E szabályoknak az az értelme, hogy az adott tisztség betöltője saját belátására hagyatkozva független döntéseket tudjon hozni. Egy olyan tisztségviselő, akit a kormány vagy akár a Parlament kénye-kedve szerint elmozdíthat, ki van szolgáltatva e testületeknek, és ezért tőle autonóm, független döntéshozatal nem várható.  Zárójelben jegyezzük meg, hogy egy döntéshozó függetlenségét nemcsak az elmozdítás lehetőségének lebegtetésével, hanem ezer más módon, például hatáskörmegvonással vagy az intézmény létszámának feltöltésével is meg lehet sérteni, s ezek olyan eszközök, amelyekkel a Fidesz számos alkalommal élt. A függetlenség érve különösen fontos a bírók esetében, s történetileg először itt bástyázták körül, de kisebb vagy nagyobb mértékben minden más olyan tisztségviselőre kiterjeszthető, akinek a lemondatásáról most éppen szó van. 

Csakhogy a szóban forgó tisztségviselők elmozdításának indoklásához éppúgy a függetlenség érvére lehet támaszkodni. Magyar Péter álláspontjának lényege, hogy ezek a tisztségviselők szervilis módon kiszolgálták a Fideszt. Miért kellene függetlenségük egyik intézményi biztosítékát védeni, ha ők nem a tisztségük által megkövetelt módon, hanem részrehajlóan jártak el, és ezzel tevékeny módon hozzájárultak a jogállamiság lebontásához? Miért kellene annak a feltételeit védeni, hogy Polt Péter, Varga Zs. András vagy éppen Sulyok Tamás a jövőben független módon legyenek képesek dönteni, ha a múltban ennek a függetlenségnek semmilyen jelét nem adták? 

Az elmozdítás ellenzői itt azt mondhatnák, hogy ők nem Polt, Varga Zs. vagy Sulyok függetlenségéért állnak ki. A probléma abban áll, hogy az ő elmozdításuk precedenst teremt, és az összes jövőbeli közjogi méltóság függetlenségét veszélyezteti. (Ez a szempont ismét rámutat arra, hogy az elmozdíthatóság elleni általános érv nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy az érintett közjogi méltóságoknak ebben a speciális esetben le kellene-e mondaniuk). Ha így lenne, magam is az elmozdítás ellenzőivel értenék egyet. Éppen ezért nem technikai részletkérdés, hanem az elmozdítás igazolhatóságának kulcskérdése, hogy a Parlament szimbolikusan is deklarálja, miszerint a független tisztviselők elmozdítása egyszeri, kivételes intézkedés, olyan intézkedés, amelynek a kétharmad nem igazolása, hanem pusztán eszköze. A kétharmados többség önmagában nem jogosít fel senkit a független közjogi méltóságok elmozdítására, akkor sem, ha jogilag lehetővé teszi ezt. De a jelenlegi helyzet kivételes, mert nem egyszerű kormányváltásról van szó. A NER egy sajátos, az alkotmányos demokráciától különböző államszervezési modellt képvisel, aminek lényegét Orbán az illiberalizmus terminussal viszonylag pontosan megragadta. Magyar Péter a NER leépítésére és a demokratikus jogállam visszaállítására kért és kapott felhatalmazást. Az alkotmányos demokrácia eszményéhez való visszatérés és a restauráció egyszeri, kivételes jellegének hangsúlyozása mellett pedig üdvös lenne a közjogi tisztségviselők elmozdítására tett majdani kísértések és kísérletek lehetőségét minimalizálni egy arányosabb választójogi rendszerrel és/vagy az alkotmánymódosítással szemben támasztott követelmények megemelésével. 

Az Alkotmánybíróság elnöke 

Bár a közbeszéd jelenleg elsősorban a köztársasági elnök elmozdításáról szól, ennek az írásnak a fókuszában az Alkotmánybíróság áll. A Magyar Péter által elmozdítani kívánt közjogi méltóságok egyike Polt Péter, az Alkotmánybíróság elnöke. Ez teljesen érthető, Polt az érintett közjogi méltóságok közül is a talán legtöbbet tette a magyar jogállam leépítéséért, s ezért egy magát komolyan vevő Alkotmánybíróság számára teljességgel vállalhatatlan. Bár a Tisza mögött álló választók közössége politikai értelemben heterogén, ha valami összeköti ezt a több mint hárommillió embert, az a NER korrupciójának elutasítása. A NER korrupciós gépezetének legalább olyan nélkülözhetetlen fogaskereke volt egy olyan főügyész, aki biztosítja a politikai osztály büntetőjogi érinthetetlenségét, mint a strómanok. Polt Péter hivatala volt az intézményi biztosítéka annak, hogy  a NER elitje a törvények felett álljon. Polt Péter benne él Matolcsy Ádám minden spotkocsijában, mint Anna a félrecsúszott nyakkendőben. Nem véletlen, hogy az EU jogállamisággal kapcsolatos jelentései szerint is a magas rangú hivatalnokok és közvetlen környezetükkel kapcsolatos korrupciós vádak kivizsgálásának elmaradása volt a magyarországi jogállamiság egyik legneuralgikusabb pontja. A törvény előtti egyenlőség a jogállamiság egyik alapvető követelménye, a törvények felett álló politikai elit pedig ennek a legeklatánsabb megsértése. A Fidesz sok cinikus intézkedése közül is kirítt az, hogy éppen ezt a közjogi Lölőt ültette be Sólyom László volt székébe, s állította annak a testületnek az élére, amelynek a jogállamiság feletti őrködés a fő feladata. Polt sorsáról azonban világosan nyilatkozott a miniszterelnök; az elmozdítása melletti és elleni érvekre ugyanazok a megfontolások vonatkoznak, mint a többi közjogi méltóságéra. 

Az alkotmánybírók elmozdításának indokai

A szobában lévő elefánt, hogy mi lesz a testület egészével. Az Alkotmánybíróság többi tagját ugyanis Magyar Péter nem szólította fel lemondásra, de azért a közéletben többen, például Melléthei-Barna Márton vagy Földi András is felvetették, hogy ez lenne a kívánatos. Szerintem ezeknek az embereknek igazuk van, ám én tovább is mennék ennél. Azt gondolom, hogy ha más közjogi méltóságok elmozdíthatók, s ezt én a helyzet kivételességére tekintettel elfogadtam, úgy ugyanez az érv elvileg az Alkotmánybíróság tagjaira is kiterjeszthető. Ez az Alkotmánybíróság sajátos szerkezetéből következik. Nem világos ugyanis, hogy az elnök elmozdításával megoldódna-e az a probléma, amelyet a NER által kinevezett közjogi méltóságok hivatalban maradása támaszt. Szemben mondjuk az ügyészséggel, az Alkotmánybíróság nem hierarchikus testület. Az alkotmánybírák nem védekezhetnek azzal, hogy az Alkotmánybíróság elnökének utasítására nem védték eddig a jogállamiságot. Másfelől, szemben a rendes bíróságokkal, ahol csak a rendszer csúcsán elhelyezkedő néhány személy politikai kinevezett, az Alkotmánybíróság minden tagja, az intézmény jellegénél fogva, szorosabban kötődik a politikai rendszerhez, a testület tagjai ugyanis nem ún. karrierbírók. Érdemes megjegyezni, hogy a rendes bíróságok bírái több alkalommal is szembeszegültek a hatalommal, ezért Orbán explicit módon a poloskák között említette őket. Az Alkotmánybíróság fentebb említett strukturális adottságai miatt szólnak érvek a testület egészének menesztése mellett. Tegyük mindehhez hozzá, hogy Polt Péter nem az egyetlen, aki más hivatali minőségében külön is elévülhetetlen érdemeket szerzett a NER jogrendszerének kiépítésében, elég Handó Tündére (Országos Bírósági Hivatal) vagy Patyi Andrásra (Nemzeti Választási Bizottság) gondolni. 

A testülettel szemben két, egymással összefüggő, de egymástól analitikailag mégis elválasztható kritika fogalmazható meg. Egyfelől, azzal, hogy a Fidesz rögtön hatalomra kerülése után átalakította az alkotmánybírák jelölésének rendszerét, felrúgta az alkotmánybírók kinevezésének addigi konszenzusos gyakorlatát. Mivel a Fidesz elvesztette kétharmados többségét 2015 és 2018 között, így van néhány olyan alkotmánybíró, akiknek támogatottsága túlnyúlt a Fideszen, de a Fidesz rögtön visszatért az egyoldalú jelöléshez, mihelyst ezt a parlamenti aritmetika megengedte. Egy ilyen pártos testület nem alkalmas arra, hogy egy plurális politikai közösség Alkotmánybírósága legyen. 

Másodszor, a hivatalban lévő alkotmánybírák mind tudatában voltak annak, hogy egy illiberális rendszert építenek, és az Alkotmánybíróság egésze ennek szellemében működött, még akkor is, ha időnként egyes bírók fűztek is különvéleményeket fontos döntésekhez. Az Alkotmánybíróság gyáva és megalkuvó döntéseivel maga is hozzájárult a jogállamiság aláásásához. Mire alapozom állításomat? 2010 és 2013 között, amikor a bíróság nem volt még feltöltve a Fideszhez hű emberekkel, a Fidesz összesen 8 alkalommal alkotmányozta felül az Alkotmánybíróság döntéseit; nyolc alkalommal módosították azért az Alaptörvényt, hogy neutralizálják e döntéseket. Mindez azt mutatja, hogy a Fidesz soha nem volt szemérmes a kétharmados többségből fakadó hatalmát használni, ha az Alkotmánybíróság neki nem tetsző döntéseket hozott. Mióta azonban a Fidesz által jelölt tagok megszerezték a többséget, egyetlen ilyen felülalkotmányozás sem történt. A testület 13 éve egyetlen olyan döntést sem hozott, amely elérte volna a kormány ingerküszöbét. Mindezt tette aközben, hogy Magyarország minden létező jogállamiság- és demokrácia-rangsorban drasztikusan visszaesett. A talán legismertebb ilyen intézet, a World Justice Project listáján ma Magyarország a 79., régiós összevetésben az utolsó helyen áll. (A World Justice Project rangsora csak egy példa, hasonló következtetésre jutnánk minden mértékadó felmérés szerint.) Még az ország 2013-as pontszáma is elegendő lenne ma a lista 36. helyezésének eléréséhez.  És ehhez a 43 helyezésnyi lecsúszáshoz a magyar Alkotmánybíróságnak, a jogállamiság őrzőjének, gyakorlatilag egyetlen értékelhető szava sem volt. Az Alkotmánybíróság nyilván nem a fő oka annak a drámai változásnak, amit a 43-as szám szimbolizál. De hogy ilyen körülmények között 13 év alatt egyetlen olyan döntést se hozzon, ami legalább eléri a kormány ingerküszöbét, az minősíti a működését.  Tóta W. Árpád elhíresült szatyor metaforája ugyan Sulyok Tamásnak, a köztársasági elnöknek lett címezve, de ne legyenek illúzióink, e tisztséget Sulyok az Alkotmánybíróság elnökeként eltöltött majdnem nyolcéves tevékenységével érdemelte ki. A magyar választók döntő többségének szemében az Alkotmánybíróság pontosan olyan volt az elmúlt 13 évben testületként, mint amilyen Sulyok köztársasági elnökként: súlytalan és nagyjából irreleváns. 

Forgatókönyvek az Alkotmánybíróság működésére

Fentebb amellett érveltem, hogy amennyiben a NER közjogi méltóságainak elmozdíthatósága igazolható, és úgy vélem, ez igazolható, úgy ez az érv kiterjeszthető az Alkotmánybíróság tagjaira is. Ebből azonban nem következik, hogy feltétlenül ez lenne a legjobb megoldás. Ez attól függ, miként állítható vissza legeredményesebben a testület reputációja. Ez viszont részben annak függvénye, hogy az új politikai konstellációban melyik alkotmánybírói szerepfelfogás jut majd domináns szerephez, illetőleg hogyan fog az Alkotmánybíróság lépéseire a parlamenti többség válaszolni.  

Nem foglalkozom itt most azzal, hogy egy érdemi alkotmányozás során miként kellene hosszú távon átalakítani az Alkotmánybíróság szervezetét és hatásköreit. Itt csupán az alkotmánybírók hivatalban hagyásának és elmozdításának közvetlen következményeiről szólok.  

Ha a testület tagjai hivatalukban maradnak, három lehetséges forgatókönyv látszik kirajzolódni.  Az Alkotmánybíróság mára egy meglehetősen kényelmetlen pozícióba lavírozta be magát. Az első forgatókönyv, hogy az alkotmánybírák kitartanak eddigi meglehetősen szervilis üzemmódjuk mellett, s ezzel csak tovább erősítik a testületről már kialakult képet. Megtarthatják a pénzt, paripát és fegyvert, de hosszú időre konzerválják a súlytalanság reputációját.  

A második forgatókönyv, hogy eljátsszák azt a szerepet, amit a Fidesz eredetileg szánt nekik egy választási vereség esetére, azaz utóvédharcot folytatnak a Fidesz érdekeinek védelmében. Ők lesznek Orbán védvonalának közjogi szárnya. Látva a NER szétesését, én magam erre kevés esélyt látok, de persze lehetséges, hogy nagyot tévedek. Az alkotmánybírók tudják, hogy újonnan felfedezett és szelektív harciasságuk mögül kilógna a politikai lóláb. A Tisza-kormány magatartásukat  könyörtelenül pellengérre állítaná, miközben érdemben nem lenne sok esélyük eredményt elérni, hiszen a kétharmados többség mindig felülalkotmányozhatná a nekik nem tetsző döntéseket. Ez a forgatókönyv katasztrofális következményekkel járna az Alkotmánybíróság hosszú távú reputációjára. 

A harmadik, optimista szcenárió szerint van egy keskeny ösvény a szervilizmus és a gerillaharc között, amin haladva az alkotmánybírók lassan visszaépíthetik a testület reputációját. Erre akkor van nagyobb esély, ha a bírók többsége nem az illiberális rendszer meggyőződéses híve. Inkább olyan emberek, akik nem tudtak ellenállni az alkotmánybírói poszt presztízsének, de ahhoz nem voltak elég bátrak, hogy kiálljanak a jogállamiság elvei mellett. A bíróság reputációjának fokozatos visszaállításához arra van szükség, hogy jól megindokolt kritikát fogalmazzanak meg az új Parlament jogalkotásával szemben, másfelől viszont segítsék a kormányt a NER itt maradt jogi örökségének lebontásában.  Ha a kormány amellett dönt, hogy helyén hagyja az alkotmánybírókat, és azok nem a Fidesz védvonalaként fognak működni, akkor segítenie kell a testületet reputációja visszaállításában. A jogos szakmai kritikát nem szabad elütnie azzal, hogy az fideszes alkotmánybíróktól származik. Az alkotmánybírók egy része hálás lesz Magyar Péternek, ha megszabadítja őket Polt toxikus örökségétől. Ha Poltot elmozdítják, akkor egy, immár a Tisza által kinevezett alkotmánybíró kerül a testület élére, majd Czine Ágnes távozásával a Tisza egy újabb alkotmánybírót nevezhet ki. Ezek az új tagok úgy kellenek a testület mérsékelt tagjainak, mint egy falat kenyér. Ha az új bírók nem lesznek szervilisek a Tisza-többséggel szemben, akkor az ő kormánykritikus döntéseik elveszik a fideszes alkotmánybírók kormánykritikájának politikai élét. Ha a Tisza által kinevezett bírók is elmarasztalják a kormányt bizonyos kérdésekben, akkor az hitelt ad annak, hogy a velük együtt szavazó fideszes bírók kritikáját sem politikai szempontok motiválták. A szervilizmus és a gerillaharc közötti ösvény azonban meglehetősen keskeny és rögös. Polt esetleges hivatalban maradása nagyban csökkenti ennek a szcenáriónak az esélyét. Ráadásul a fideszes bírók olyan nyomasztó túlsúlyban lesznek még hosszú ideig, hogy a Tisza teljesen legitimnek tarthatja, hogy ne keresse az ellenzékkel való konszenzust az új bírók kinevezésénél. Másfelől, amíg ilyen túlsúly érvényesül, a Tisza rendszeresen a felülalkotmányozás eszközéhez nyúlhat, ha nézeteltérése támad az Alkotmánybírósággal, és azt hiszi, hogy az Alkotmánybíróság álláspontját politikai szempontok motiválták. A felülalkotmányozás normalizálása lehet az ára a mai alkotmánybírók hivatalban tartásának.

Mint azt fentebb állítottam, a Tisza-többségnek megítélésem szerint jó indoka van a NER által kinevezett közjogi méltóságok eltávolítására. A Tisza által kinevezett új emberek elvileg tiszta lappal indulhatnak, és bizonyíthatják, hogy képesek a hivataluk által megkívánt függetlenségre. Ne legyen azonban kétségünk afelől, hogy bárkit is választ a Tisza ezekre a tisztségekre, a hardcore fideszes szavazók szemében ezek az emberek ugyanúgy elfogadhatatlanok lesznek, mint a mai NER-es tisztviselők a Tisza támogatói számára. Aligha lehet például olyan köztársasági elnököt találni, akit a választók e része alkalmasnak találna a nemzet egységének a kifejezésére, függetlenül attól, hogy a jelölt komoly személyes teljesítménnyel rendelkezik és erkölcsi integritásról tesz tanúbizonyságot feladata ellátása során. Egy végletesen megosztott országban mindez semmivé foszlik, ha a jelölt belép a politikai erőtérbe. (Éppen ezért érezhető már ma is erős intellektuális nyomás a nép által választott elnök irányába). Paradox módon azonban az Alkotmánybíróság esetében, éppen azért, mert nem egy személyről, hanem egy kollektív testületről van szó, lenne mód annak demonstrálására, hogy a mostani alkotmánybírók menesztése, és egy új bírói garnitúra választása előrelépést jelentene. Ehhez arra lenne szükség, hogy a Tisza nagyvonalú engedményt tegyen az ellenzéknek, és a gyakorlatilag egypárti Alkotmánybíróságot egy kiegyensúlyozottabb, plurálisabb testülettel váltsa fel. A Tisza kinyilváníthatná, hogy a kezdetektől a konszenzusos alkotmánybírói kinevezést tekinti a normának, legalábbis a konszenzusosnak abban a gyenge formájában, hogy a jelölő pártok kölcsönösen megszavaznák egymás jelöltjeit (ez nem zárná ki bizonyos jelöltek megvétózásának a jogát). Ez ugyancsak lehetővé tenné a Tisza számára, hogy lemondjon a felülalkotmányozásról, mint az Alkotmánybíróssággal való nézeteltérés normál rendezési módjáról. Éppen ezért az Alkotmánybíróság nem egy legitimációhiányos testületként kezdené meg a Tisza-kormánnyal való együttélését, s nem tartana évekbe, amíg visszaépíti reputációját. Kérdés, hogy a kezdeti alkotmányjogi sokk megéri-e ezt az árat. 

__________________________________________________________

Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.