Választási ígéretként, illetve politikai követelésként fogalmazódott meg, hogy az ún. „Orbán bábokat”, vagyis azokat a közjogi tisztségviselőket – köztük a köztársasági elnököt, az Alkotmánybíróság és a Kúria elnökét, a legfőbb ügyészt –, akik a Fidesz-KDNP többségű parlamenttől kapták a megbízatásukat, és akiknek a tevékenysége, egyes politikai értékelések szerint kifogásolható, nagyarányú választási győzelem esetén el kell mozdítani a tisztségükből. Ez azonban nem egyszerűen politikai akarat kérdése, hanem nagyon lényeges alkotmányjogi megfontolásokat is felvető probléma. Talán nem indokolatlan e megfontolásokat röviden áttekinteni, vállalva akár annak ódiumát is, hogy a levont következtetések szemben állnak a választáson győztes többség politikai követelésével,[1] illetve a jelenlegi állapot fenntartása mellett érvelve a szerző a korábbi parlamenti többség fogadatlan prókátorának tűnhet.

Elöljáróban feltétlenül szükségesnek tartom annak rögzítését, hogy e tisztségviselőkkel szemben a jelenlegi alkotmányos keretek között jogi felelősségre vonási eljárások kezdeményezhetők és lefolytathatók, ez a hatályos jog alapján teljes mértékben legális és legitim.[2] Ők sem állnak ugyanis az Alaptörvény és a jogszabályok felett, e jogforrások mindenkire – így rájuk is – kötelezőek,[3] esetleges megsértésük esetén számolniuk kell a jogi következményekkel. E felelősség megállapításához minden rendelkezésre álló jogi eszközt következetesen és kimerítően igénybe lehet venni, a meglévő jogi lehetőségekkel – a szabályozásból adódó módon – élni kell. Ez egyúttal annak az igazolását is jelenteni fogja, hogy a tevékenységük valóban jogsértő volt-e, vagy sem. Ha e felelősségre vonás során olyan jogi felelősségük állapítható meg, amely alkalmas a megbízatásuk megszüntetésére, akkor ennek megfelelően kell eljárni, mert ehhez a jogalap biztosított. Megbízatásuk megszüntetéséről tehát kizárólag a jog alapján, külső politikai nyomás nélkül kell döntést hozni, mert a jogsértéseket – ha voltak – meg kell szüntetni és orvosolni szükséges, és az ezekért viselt felelősség érvényesítése elengedhetetlen. Ha azonban jogi felelősségmegállapítás nincs, úgy elmozdításuk csak politikai okokból történhet, amely alkotmányjogi szempontból rendkívül nehéz és kétséges, ugyanis ez a megoldás a jogállami követelményekkel nem egyeztethető össze, az utólagos, politikai értékelés alapján történő szankcionálás pedig önkényesnek[4] minősül. E tisztségviselők elmozdítására ugyanis csak az elkövetett jogsértések, illetve ezek orvoslásának szükségessége adhatnak okot, a pusztán politikai-hatalmi megfontolások nem, mert erre a választóktól sem kérhető felhatalmazás. A jogállamiság szempontjából kiemelkedő kérdés a közjogi tisztségviselők jogállásába, különösen a megbízatásuk biztonságába történő politikai beavatkozás. A demokratikus államszervezet elengedhetetlen ismérve a legfőbb közjogi tisztségviselők megbízatásának megszűnési eseteinél az egyértelmű és előrelátható szabályozás megléte. E tisztségek betöltésének védelme nem pusztán személyi jogállási garancia, hanem a közjogi tisztség funkciógyakorlásának védelmét is szolgálja. A tisztségből való elmozdítás a legsúlyosabb jogi szankciók közé tartozik, ezért csak jogilag megfelelően alátámasztott módon lehetséges, különben nem válik igazolhatóvá. Ennek világos, előre megállapított jogalapon, tisztességes eljárásban, súlyos és bizonyított okból kell történnie.

A választás, az eredmény és a parlamenti többség kérdése

A választás eredménye a néphatalom kifejeződése, ugyanakkor ez a hatalom is csak az alkotmány kontextusában, az ott előírtak szerint értelmezhető abban az esetben, ha a népképviseleti szerv választása az alkotmány szerint megy végbe, nem pedig forradalmi aktus alapján történik. A 2026. évi országgyűlési választás nem volt „forradalom”, ahogy a korábbi („fülkeforradalom”-nak nevezett) választás sem. Pusztán a jelenlegi parlamenti többség nagyarányú győzelméről van szó, ami azonban nem forradalmat, hanem csak egyfajta fordulatot jelent. A választás aktusa önmagában nem döntötte meg a fennálló államot vagy politikai rezsimet, nem ment végbe robbanásszerű és gyökeres változás, nem az alkotmányon kívül és erőszakos módon zajlott le társadalmi-politikai átalakítás. Bár a mandátumokat tekintve több mint kétharmados győzelem született, a választópolgárok számához (kb. 8,11 millió) viszonyítva – a választási rendszer torzító hatása miatt – ténylegesen csak a választópolgárok 41,75.%-a támogatását jelenti, míg a Fidesz-KDNP esetében ez 30,31%,[5] vagyis ténylegesen a „nép” – mint a választópolgárok összessége – kétötödét.[6] A tényleges társadalmi támogatás tehát közel sem olyan nagy, mint ami a parlamenti mandátumokban kifejeződik. A korábbi kétharmados győzelmek esetén a Fidesz-KDNP esetében szinte ugyanez volt a helyzet: kis szavazati többséggel volt lehetőség kétharmados parlamenti többség elnyerésére.

A választás aktusa – mint felhatalmazás – egyébként sem forradalmat jelent, hanem elsősorban a jövőbeni kormányzásra irányuló megbízatást. A fennálló helyzet tehát nem indokol „forradalmi jogalkotást”, sem pedig az Alaptörvény olyan módosítását, amely bizonyos közjogi tisztségviselők menesztését tenné lehetővé. Olyan választás zajlott, amely a fennálló alaptörvényi és törvényi szabályozás szerint ment végbe, nem pedig radikális, a korábbi rendszert megdöntő és annak jogi alapjait tagadó vagy azt megszüntető módon.[7] Ha ugyanis az utóbbiról lenne szó, akkor az új hatalomnak nem a fennálló Alaptörvény szerint, hanem éppen a forradalmi aktus alapján kellett volna konstituálódnia. Mivel nem ez történt, így a mai rendszernek is a hatályos Alaptörvény az alapja: eszerint zajlott az Országgyűlés alakuló ülése és a képviselők eskütétele, eszerint választották meg a miniszterelnököt, aki szintén erre az Alaptörvényre tett esküt, továbbá a kormányalakítás további teljes folyamata – a miniszterek államfő általi kinevezése és eskütétele – az alkotmányi szabályozás szerint zajlott. Felvethető az a kérdés, hogy akkor most az Alaptörvény által kialakított rendszerben élünk-e, vagy nem. Ha igen, akkor az Alaptörvényben foglaltak mindenkire kötelezőek,[8] következésképpen a 2026-os választás legitimitásának egy része[9] – vagyis a parlament többségének és a Kormánynak az alkotmányos igazoltsága és elismerése is – az Alaptörvényből származik. Ha pedig ez így van, akkor nem lehet tetszés szerint bármit megtenni, még kétharmados többség esetén sem.

Nem lehet olyan legitimitást feltételezni, amely a választások alapján a nép korlátlan hatalmára hivatkozik, és a parlamenti többség cselekvési mozgásterét ennek alapján hangsúlyozza és tekinti szintén korlátlannak. Nemcsak azért, mert nem volt forradalom, vagyis nem jött létre olyan állapot, amely a korábbi alkotmányos rendszer szétesését, a hatályos alkotmány érvényvesztését jelentette volna, hanem azért sem, mert a nép és az országgyűlési képviselők is ehhez az Alaptörvényhez kötöttek. Ha pedig az Alaptörvény érvényességét és legitimitását tagadják vagy megkérdőjelezik, az a 2012 óta fennálló egész alkotmányos berendezkedést teszi kérdésessé.[10] Az Alaptörvény legitimitásának utólagos megkérdőjelezése ugyanis az erre épült egész alkotmányos berendezkedés, jogi szempontból pedig minden jogi aktus érvényességének vitatását jelentené.[11] Ezt az álláspontot lehet jogászi okoskodásnak tartani, de ha az Alaptörvény legitimitását és érvényességét megkérdőjelezik, akkor ennek alapján nem lehetett volna sem a választásokat lebonyolítani, sem az új Országgyűlés alakuló ülését, illetve a kormányalakítást érvényesen megvalósítani ún. „forradalom” nélkül.

Az alkotmánymódosítás kérdése

A választói akaratra, mint a nép többségének hatalmára való hivatkozás nem jelentheti azt, hogy a mindenkori parlamenti többség teljes felhatalmazást kap az alkotmányos berendezkedés megváltoztatására, még akkor sem, ha az ehhez szükséges kétharmados többséggel rendelkezik. Az Alaptörvénybe nem lehet következmények nélkül bármit beleírni. Ha ugyanis a „nép” az alkotmányozó hatalmát a fennálló alkotmány alapján, az ott megállapított szabályok szerint gyakorolja, akkor ez egyúttal azt is jelenti, hogy az alkotmánymódosítás – és az új alkotmány elfogadása – sem jelentheti a fennálló alkotmányba foglalt, a demokratikus alkotmányfejlődés által kikristályosított elvekkel és értékekkel ellentétes alkotmányozást.[12] Ha ugyanis ezekkel az elvekkel és értékekkel az új tételes rendelkezések nem egyeztethetők össze, akkor az alkotmány nem felel meg az alkotmányos demokrácia alaptörvényével szemben támasztott követelményeknek, mert éppen ennek lényege fog eltűnni vagy csorbulni.

Indokolt felhívni a figyelmet annak a felfogásnak a tarthatatlanságára, amely szerint az alkotmányozó (alkotmánymódosító) hatalom mindent a maga akarata szerint rendezhet, ha megvan hozzá a megfelelő parlamenti többsége. Ez az alkotmányos demokráciában a már egyértelműen meghaladott értékmentes jogpozitivizmus újraéledését jelentené,[13] ami ahhoz vezet, hogy a demokratikus alkotmányfejlődés által kikristályosított értékeket semmibe vehetik, és az Alaptörvényben ezeket sértő, vagy akár tagadó normatív rendelkezéseket állapíthatnak meg. Számos alkotmányi rendelkezés ugyanis olyan értékrendet fejez ki, amely nem lehet vita tárgya, mert egyfelől a társadalmi együttélés minimális konszenzusa, továbbá a nemzetközi jog és az Európai Unió joga is védi,[14] másfelől az alkotmánymódosító hatalom a meglévő alkotmányos rendből nyeri felhatalmazását, így természeténél fogva kötve van a kialakított alkotmányi kerethez, vagyis nem alkothat olyan új normákat, amelyek a fennálló értékrendet megkérdőjelezik. Az alkotmánymódosító hatalom akaratát korlátozzák az Alaptörvényben már szereplő alkotmányi alapelvek és értékek, amelyek az alkotmányos demokrácia elengedhetetlen feltételei, és ha az egyes módosító rendelkezéseket ezek tartalmával ellentétesen vagy azokat csorbítva állapítják meg, akkor az alkotmányi berendezkedés már nem minősül alkotmányos demokráciának, mert éppen a lényegi elemeit veszíti el. Formai-eljárási szempontból politikailag lehetséges olyan alkotmánymódosítások elfogadása, amelyek összeütközésbe kerülnek az alkotmányba foglalt alkotmányi alapelvekkel vagy alapvető jogokkal, mert ezek elfogadását az Alaptörvény pusztán eljárási szabályok betartásához köti, és az ilyen módosításokat az Alkotmánybíróság sem vizsgálhatja felül, de ez egyrészt politikai önkényt jelent, másrészt ennek eredménye az alkotmányos berendezkedés demokratikus jogállami jellegének elvesztése. Ha az alkotmánymódosító hatalom az alkotmány egyes rendelkezéseinek megváltoztatásakor ezekkel az értékekkel ellentétbe kerül, akkor az Alaptörvény normatartalma nem tesz eleget az alkotmányosság követelményének, és az alkotmány elveszítheti normatív, hatalomkorlátozó jellegét, továbbá az alkotmányos berendezkedés demokratikus jogállami ismérve, illetve stabilitása kerülhet veszélybe.[15] Az Alkotmánybíróság már 2012-ben kiemelte: „[a]z alkotmányos legalitásnak nemcsak eljárásjogi, formai, közjogi érvényességi, de tartalmi követelményei is vannak. A demokratikus jogállam alkotmányossági kritériumai, egyben nemzetközi egyezményekbe foglalt, a demokratikus jogállami közösségek által elismert és elfogadott alkotmányos értékek, alapelvek és alapvető demokratikus szabadságjogok, illetve az ezekkel részben egybeeső úgynevezett ius cogens.”[16]

Az Alaptörvény megalkotója által az alkotmányban pozitívan rögzített egyes normák nem veszítik el sajátos jellegüket: egyedi kialakításukban sem ütközhetnek az alkotmányos demokrácia által vallott értékekbe, különben a létrehozott politikai és alkotmányos berendezkedés nem minősül alkotmányos demokráciának. Különösen akkor, ha az alkotmány normái az igazságosság végső határait túllépik, mert e veszélytől még az alkotmányozó sem feltétlenül mentes. Azt pedig, hogy ez megvalósult-e, és milyen mértékben, csak az alkotmányozás objektív eredményéből – az egyes alkotmányi normákból – lehet megállapítani, nem pedig az alkotmányozó szubjektív szándékából. Vannak olyan minimumelvárások, amelyek betartását az alkotmány normáival szemben is meg kell követelni, így a demokratikus alkotmányok esetében nem kizárólag az alkotmánymódosító tetszésére van bízva, hogy mit és hogyan szabályoz az Alaptörvényben. Ebben az értelemben a Fidesz-KDNP többség is több alkalommal valósított meg alkotmányellenes alkotmánymódosítást.[17] Ezek az alkotmánymódosítások – a kétharmados többségi szabály betartása ellenére – azért voltak vitathatók, mert pont ennek az elvárásnak nem tettek eleget. Olyan rendelkezéseket emeltek be az Alaptörvénybe, amelyek szemben álltak a demokratikus és jogállami alkotmányok alapelveivel, értékeivel, illetve a benne foglalt alapvető jogokkal. Ha e módosítások bírálhatók voltak, mégpedig joggal, akkor az új többség olyan megoldásai is joggal kritizálhatók, amelyek szintén nem felelnek meg ezeknek az alapelveknek és értékeknek. A korábbi alaptörvényellenes alkotmánymódosítás egyébként sem lehet hivatkozási alap, és nem igazolhatja azt, hogy hasonló – az egyes alapelvekkel, különösen a jogállamisággal – szembemenő módosítást kövessenek el.[18] A politikai erőviszonyokra és a formális szabályozásra tekintettel persze bármi megtehető, de ezek a megoldások nem nevezhetők a jogállamisággal összeegyeztethetőnek.

Az említett közjogi tisztségviselők eltávolítására irányuló új jogi szabályok – akár az Alaptörvény módosításával történő – megalkotása a visszamenőleges jogalkotás tilalmába ütközne, ami a jogbiztonság, és ezen keresztül a jogállamiság elvét kérdőjelezné meg, amennyiben az új szabályozás is a jogállamiság elvét fontosnak véli betartani. Ez az elv azért nem mellőzhető, mert ha az Alaptörvényt úgy módosítják, hogy megszüntetik e tisztségviselők megbízatását, az akkor is önkényes lesz, ha ehhez van politikai felhatalmazás és parlamenti többség. Önkényes, mert utólag módosítanak a megbízatási időn, ami visszaható hatályú jogalkotásnak minősül, abban az esetben is, ha ezt az alkotmánymódosítás során követik el. Szintén önkényes az is, ha az alkotmányozás során a normatív szabályozási tárgykörben egyedi, konkrét személyekre szabott döntés születik.[19] Indokolt még megemlíteni azt is, hogy ha az alkotmányozó (alkotmánymódosító) valamely közjogi intézményt nem annak jogrendszeren belüli rendeltetése szerinti célra használ fel, akkor joggal való visszaélést követ el. A kétharmados többség birtokában megteheti, hogy az alkotmánymódosítást nem a rendeltetés szerinti célra használja, vagyis ezzel a lehetőséggel visszaél, de akkor számításba kell vennie, hogy ez ebben az esetben is joggal való visszaélésnek minősül.

A jogállami elv kérdése

A jogállamiságnak vannak objektív ismérvei, értéktartalmú alapelemei (mint pl. a hatalommegosztás, a jogbiztonság, a visszaható jogalkotás tilalma, a tisztességes eljáráshoz való jog stb.), amelyek függetlenek attól a szubjektív értékeléstől, hogy ezeket mikor kell betartani, és mikor lehet ezeken túllépni. „Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani”,[20] így helyreállítani sem: sérelmének és csorbításának orvoslása nem jelentheti ennek az elvnek az újabb megsértését. Ebben az esetben ugyanis ez az elv pusztán hivatkozás lesz az önkényes hatalomgyakorlás igazolására. A jogállamiság olyan érték, amely az alkotmányos demokrácia sarokköve: jogállamban a jog elsősorban arról szól, hogy mértéket és mércét ad az államhatalom minden megnyilvánulásának, beleértve a parlament hatalmát is. A jogállam nem lehet pusztán politikai deklaráció, hanem olyan értéktartalmakat hordozó elv, amely a demokratikus alkotmányos berendezkedés szilárd alapja.

A jogállamiság elve kimondja, hogy a hatalom minden gyakorlása a jognak van alávetve. Ez az a mérce, amelyhez az államhatalom összes megnyilvánulását viszonyítják, és ez alól nem lehetnek kivételek, következésképpen a jogállam elve a hatályos alkotmányon alapuló alkotmányozásra (alkotmánymódosításra) is vonatkozik, vagyis e hatalomgyakorlás szintén kötve van a demokratikus alkotmányozás során kikristályosított jogelvekhez, ezeket nem kérdőjelezheti meg és nem írhatja felül, vagy ha ezt megteszi, elveszti jogállami jellegét. A jogi szabályozásnak – beleértve az alkotmányt is – stabil és kiszámítható feltételeket, életkörülményeket kell elősegítenie, nem pedig jogbizonytalanságot és instabilitást. A jogállamiságból következik az is, hogy jogi felelősségre vonást csak egyértelműen meghatározott jogi keretek között, világosan meghatározott anyagi jogi szabályok alapján és megfelelő eljárási garanciák mellett szabad lefolytatni. A fennálló jogi szabályozáson nem lehet átlépni pusztán arra hivatkozással, hogy „helyre kell állítani a jogállamot” – a jogállam „helyreállítása” nem jelentheti egyidejűleg a jogállam „bontását”. A parlamenti képviselőknek, mint politikusoknak körültekintőnek és óvatosnak kell lenniük annak biztosítása érdekében, hogy hatalmukat ők se gyakorolják önkényesen, ezért nem lehet pusztán a saját belátásuk szerinti, mindenféle jogi kötöttség nélküli cselekvést előnyben részesíteniük, hanem döntéseiknek teljes mértékben a jogi előírásoknak kell megfelelnie.

A hatalommegosztás elvének kérdése

A hatalommegosztás elve alapján egyetlen hatalmi ág sem várhatja el politikai jellegű követeléseinek egy másik alkotmányos intézmény általi teljesítését. Ezek a tisztségviselők alkotmányosan létrehozott önálló, más hatalmi ágaktól független állami szervek, amelyek fontos szerepet töltenek be a hatalommegosztás rendszerében és az államszervezet működésében, nem tartoznak politikai felelősséggel a parlamentnek, jogi felelősségük azonban létezik. Az Alaptörvényben nevesített tisztségviselők (mint a köztársasági elnök, az alkotmánybírák, a Kúria elnöke, a legfőbb ügyész) – „ciklusokon átívelő megbízatási időtartama a demokratikus jogállam működésének olyan biztosítéka, amely az ügyek vitelének folyamatosságához fűződő érdeken túlmutat.”[21] Alkotmányos jogállásuk fontos eleme tehát a tisztségük betöltésének megszűnési szabályai is, vagyis ezek elválaszthatatlanok attól, hogy megbízatásuk garantált és – az erre vonatkozó szabályok által előírtakat leszámítva – prognosztizálható legyen. Ezért a mindenkori országgyűlési többség általi tetszőleges menesztésük e biztosítékot szünteti meg és teszi kétségessé egyrészt a temporális hatalommegosztás elvét, másrészt negligálja a tisztség betöltésével összefüggő garanciarendszert: a tisztség betöltője nem tudja, hogy valójában meddig tart a megbízatása, milyen feltételek alapján maradhat tisztségében, milyen – a jogi szabályozásban nem szereplő – okok miatt meneszthető.

A hatalommegosztás elvével nem egyeztethető össze, hogy a végrehajtó hatalom feje más alkotmányos szervek tisztségviselőit politikai megfontolások alapján jogilag kötelezőnek tűnő távozásra szólítsa fel. Ez ugyanis egyértelműen sérti a temporális hatalommegosztás elvét, akkor is, ha a politikai értékelés szerint ezeknek az alkotmányos szerveknek a tisztségviselői nem feleltek meg az új parlamenti többség politikai elvárásainak. E szervek tisztségviselőinek a politikai elszámoltathatóságára az Országgyűlés csak annyiban jogosult, hogy a tevékenységük megítélését politikai szempontok alapján elvégezheti, politikai értékelését adhatja, de ez nem válhat jogi felelősségük alapjává. A politikai értékelés lehet a politikai felelősség alapja, de nem válhat a jogi felelősség alapjává.

A miniszterelnöknek politikai véleményként lehetősége van arra, hogy e tisztségviselőket távozásra szólítsa fel, de közvetlen jogi eszköze valójában nincs erre. Bár rendelkezik alkotmányozó többséggel a parlamentben, de e hatalom – ahogy már volt szó róla – nem használható bármire, mert az önkényes volna, és így a jogállam elvébe ütközne. A végrehajtó hatalom feje – az Alaptörvény hatásköri szabályai szerint – nem rendelkezhet e tisztségeket betöltők megbízatási idejéről, és ehhez a jelenlegi szabályozás szerint a Kormányt támogató (ún. kormányzó) parlamenti többségnek sincs joga, legfeljebb új jogi megoldásokat kereshet, amelyeknél viszont érvényesülnie kell a demokratikus alkotmányos államot jellemző elveknek és értékeknek.

A miniszterelnök csak a kormányzati hatalommal rendelkezik – ha ezen túlterjeszkedik, az sérti a hatalommegosztás elvét, a hatalmi ágak elválasztását, mert más államhatalommal rendelkező szervek területére hatol be, mégpedig annak érdekében, hogy ezek gyakorlóinak megbízását lerövidítse. A miniszterelnök (és parlamenti többsége) politikai akarata önmagában tehát nem alapozhatja meg az alkotmányjogi szabályozás megváltoztatását, mert a fennálló alkotmányos rendből kell kiindulniuk, amelynek alapján a parlamenti többséget is elnyerték. Érthető módon rendkívül nagy a kísértés arra, hogy a tények és az eljárás – számukra terhesnek tekinthető – korlátai nélkül, a vonatkozó joganyag megkerülésével vagy megváltoztatásával a lehető leggyorsabban cselekedjenek, igazolva a választóknak tett ígéretük mielőbbi teljesítését. Ez azonban nem hatalmazza fel őket arra, hogy megsértsék a vonatkozó jogi előírásokat, vagy úgy alakítsák ezeket, hogy a számukra lehető legkedvezőbb feltételeket teremtsék meg.

A hatalommegosztás elve az alkotmányos demokrácia nagyon fontos ismérve, az ezen való túllépés szintén a demokrácia jogállami jellegének elvesztésével jár. Ezért a törvényhozásban részt vevő politikusoknak mindig biztosítaniuk kell, hogy a hatalomgyakorlást a jog – beleértve az alkotmányjogot is – megfelelően korlátozza. Ez olyan alkotmányos kötelességük – függetlenül attól, hogy ez expressis verbis alkotmányban foglalt-e –, amely sem a demokrácia, sem pedig a jogállam elvétől nem választható el, mert a jogállamiság teljes mértékben csak demokratikus rendszerben valósítható meg, és a demokratikus hatalomgyakorlás csak jogállami hatalomgyakorlás lehet. Az a közjogi tisztségviselőktől elvárt követelmény, hogy a hatalmukat a jognak alávetve, a jogi előírásokat betartva, az alkotmányos értékekkel összhangban, felelősen gyakorolják, ugyanúgy igaz a parlamenti képviselőkre is.

A tisztségviselők legitimitásának és felelősségének kérdése

Ha a megnevezett tisztségviselők megválasztásakor az Országgyűlés alkotmányosan és törvényesen járt el, akkor ezáltal e szervek számára közvetítette a nép általi legitimáltságot, vagyis demokratikus legitimáltságuk egyik fő forrása a megbízási mechanizmus, a tisztség elnyerésére vonatkozó eljárás. Megbízatásukat tehát a választásukkor fennálló demokratikus többség akaratából nyerik el. Ha pedig e tisztségeket a korábbi Országgyűlés már jogszerűen betöltötte,[22] mégpedig az akkor hatályos szabályok szerint, akkor ezt arra hivatkozással megkérdőjelezni, hogy a tisztség betöltőinek ma milyen a politikai megítélése és értékelése, jogilag nem lehet. Önmagában az, hogy e tisztségviselők időközben elveszítették társadalmi és politikai legitimitásukat, nem jelenti azt, hogy ez a megbízatásukat is megszüntetné, mivel ez a megszűnés csak az alkotmányban előírt módon történhet.

E tisztségviselők demokratikus legitimációja nem vezethető vissza a közvetlen választói felhatalmazásra, mivel megbízatásukat az Országgyűlés általi választással, az akkor többségben lévő politikai akarattól kapták. Az a legitimáló Országgyűlés pedig, amelyik őket megválasztotta, rendelkezett – mégpedig rendkívül erős – választói felhatalmazással, így képes volt e tisztségviselőket demokratikusan legitimálni is. Ezért ez a legitimitás akkor nem volt megkérdőjelezhető, még annak ellenére sem, ha voltak olyan politikai nézetek és vélemények, amelyek szerint a tisztség betöltésére javasolt személyek nem felelnek meg bizonyos politikai erők elvárásainak. A mostani választás eredménye alapján persze más a társadalmi elfogadottságuk és legitimitásuk megítélése, de ennek jogi konzekvenciái – a hatályos szabályozás szerint – nincsenek, és nem is lehetnek.

Nem lehet másként, csak alaptörvény-ellenesen elmozdítani a korábbi Országgyűlés által legális és legitim módon megbízott közjogi tisztségviselőket pusztán arra hivatkozással, hogy ezek az Orbán-kormány „bábjai”, a korábbi országgyűlési többség politikájának „elvtelen kiszolgálói”. Ez lehet politikai vélemény és értékelés, de jogi döntést erre nem lehet alapozni, mert a hatályos szabályok ezt nem teszik lehetővé, az erre irányuló jövőbeni szabályozás pedig alaptörvény-ellenes volna. A jogi felelősség alapja ugyanis nem lehet a mostani társadalmi elfogadottságuk mértéke, mert az elszámoltathatóság jogi formájára csak azok a megoldások alkalmazhatók, amelyek a hatályos szabályozás alapján már most rendelkezésre állnak,[23] jogállami módon csak az alapján távolíthatók el a tisztségükből, amely megszűnési okokat a hatályos szabályozás ismer. A számonkérés, az elszámoltatás ugyanis nem jelenthet leszámolást, mert az Alaptörvény nem ad ehhez sem eszközt, sem erre módot.

Az Országgyűlés általi választás következtében e tisztségviselők jelölését és megbízását erőteljesen áthatják a politikai szempontok, amelyektől szinte lehetetlen az említett tisztségeket mentesíteni. Ez akkor is így van, ha ezek csökkentése érdekében a tisztség betöltésének feltételeit jogi követelmények – szakmai szempontok, összeférhetetlenségi szabályok stb. – korlátozzák.[24] A tisztségviselők demokratikus legitimációja nem pusztán a parlament általi választásból adódik, hanem abból is, hogy a megválasztásra javasolt jelölt az országgyűlési bizottsági meghallgatásakor – ha van ilyen –, hogyan igazolja alkalmasságát, felkészültségét. Ennek alapján nyilvánosan is igazolható, hogy megválasztása milyen mértékben indokolható. Az átlátható, a követelményeknek megfelelő, esetleg szakmai érdemeken alapuló megbízás természetesen fontos követelmény, és ezt a jelöltek esetében jogilag meg is lehet állapítani, de ez önmagában még nem teszi politikamentessé a megválasztásukat, mert a parlamenti többség rendszerint olyan jelöltek kiválasztására törekszik, akiknek politikai meggyőződése összhangban áll az értékrendjükkel, illetve hozzájuk lojálisak, valójában tehát a politikai szempontok dominálnak,[25] tevékenységük értékelésénél is politikai szempontok a meghatározóak.

Ez azonban nemcsak a jelenlegi tisztségviselőknél állt fenn, hanem az új tisztségviselőkre éppúgy vonatkozni fog, jóllehet erre irányuló érvelés természetesen lehetséges, de ettől még a tény tény marad, és a politikai értékelés pedig – a másik oldalról – ugyanaz, vagy legalábbis nagyon hasonló lesz.[26] A megbízatás jelenlegi módszere – a parlament általi választás – tehát azt is eredményezi, hogy a tisztségviselők a választáskor fennálló politikai erőviszonyok szerint nyerik el a megbízatásukat.[27] Kétharmados többség esetén a megbízás egyértelmű politikai szempont szerint történik, amit lehet vitatni, megkérdőjelezni, de azt is figyelembe kell venni, hogy az így megbízatást nyert személlyel szemben mindig lesz olyan politikai vélemény, ami szerint a tisztség betöltője elsődlegesen és bizonyosan e többség érdekeit tartja szem előtt.[28] Ez egyúttal tevékenységének e politikai szűrőn keresztül történő értékelését jelenti, emiatt tevékenységük bizonyos szempontból szinte mindig úgy tűnhet, hogy egyetlen politikai csoport érdekeit, értékeit és dominanciáját szolgálja.

A politikamentesség és a politikai értékelés kérdése

Az alkotmányjogi köztisztségek esetében a teljes politikamentesség megkövetelése nehezen képzelhető el, mert a demokrácia fontos eleme a politikai aktivitás, a politikai részvétel különböző formái és módjai, beleértve a korábbi párttagságot is. A kiválasztásnál pedig – ahogy erről már volt szó – minden esetben szerepet játszanak politikai szempontok is. A lényeges azonban az, hogy az adott tisztségviselő a tisztségében az alkotmányhoz lojálisan, feladatai ellátása során pedig az ott megkövetelt módon járjon el. Ezért akár jogi felelősség is terhelheti, amennyiben ilyen szabályozás létezik. E tisztségviselők tevékenységét – a jogi szabályozás mellett – több külső és belső tényező határozza meg és alakítja, így a tényleges feladat- és hatáskörgyakorlás jellege, a politikai környezet állapota, beleértve a politikai és jogi kultúrát is. E tisztségviselőknek is megvan a saját politikai és ideológiai meggyőződése, esetleg pártkötődése vagy szimpátiája, továbbá jogfelfogása és erkölcsi értékrendszere. Ezek közvetlen hatást gyakorolnak tevékenységükre még akkor is, ha azt egyébként jogszerűen látják el, mert gyakran a jogi mellett politikai mérlegelést is végeznek, illetve döntéseik minden esetben a társadalom részéről politikai értékelésben is részesül, tisztséggyakorlásuk mellőzhetetlenül politikai megítélés tárgya, mégpedig a pártpolitikai érdekeknek megfelelően.

Az eltérő politikai felfogás már önmagában elegendő lehet az adott tisztségviselő tevékenységének negatív megítéléséhez. Ha funkció- és hatáskörgyakorlásuk éles ellentétbe kerül a társadalom többségének alapvető értékeivel, akkor politikai és erkölcsi megítélésük is ennek megfelelően változik. Az említett tisztségviselők tevékenységének politikai értékelése azonban nem azonos a jogi megítéléssel – ez utóbbinál a mindenkori jogi szabályozásból kell kiindulni, nem pedig politikai elvárásokból és értékelésekből. A tisztségviselőkkel szemben támasztott követelmények teljesítésénél különbséget kell tenni aszerint, hogy milyen mércékhez viszonyítva mérik a tevékenység tartalmát és céljait.

A tisztségviselők tevékenysége, továbbá elfogadottságuk és feladataik teljesítésére való képességük politikai, erkölcsi és jogi megítélés szerint értékelhető. Mindhárom esetben olyan szempontok játszanak szerepet, amelyek a felelősség megállapításának alapját is jelentik. A politikai és erkölcsi megítélés szempontjai azonban a jogi szempontokhoz képest plurálisak. A magyar társadalom ugyanis szükségképpen pluralista: társadalmi, politikai, erkölcsi, vallási, jogi stb. irányzatok, szempontok és értékek sokféleségéből tevődik össze. E sokféleség egyúttal azzal a következménnyel is jár, hogy a politikai-alkotmányjogi tisztségviselők tevékenységének megítélése is számos, sokszor eltérő, sőt ellentétes szempontokat fog alapul venni. Következésképpen legitimitásuk és döntéseik társadalmi elfogadottsága jelentős mértékben függhet attól, hogy e tisztségviselők mennyiben felelnek meg ezeknek a különböző elvárásoknak.

A politikai megítélés szempontjából ugyanazt a magatartást többféleképpen értékelhetik, mert tevékenységük politikai értékelése mellőzhetetlen, mert bármelyikük esetében magatartásuk vitatását megtiltani nem lehet, mert ez a demokrácia elvével összeegyeztethetetlen volna. A politikai értékelés viszont óhatatlanul a pártpolitikai meggyőződések szerint alakul, és tevékenységüket ennek tükrében minősíti. Adott tevékenység politikai megítélése azonban csak politikai szempontokból értékelhető, ez a jogi értékelésnek önmagában nem lehet alapja. A pluralista demokráciában azonban nincsenek objektív viszonyítási alapok és általánosan alkalmazható mércék a jó vagy rossz politikára. A demokráciában egyedül a választók döntik el, hogy az adott parlamenti ciklus alatt e tisztségviselők tevékenysége politikailag jó volt-e vagy rossz. A politikai értékelés ugyanis a mindenkori politikai állásponttól függ. A pluralista demokráciákban a legkülönfélébb politikai meggyőződések és értékek versengenek egymással, ezért nincs olyan mérce, amelynek kötelező tartalma volna.[29] Ezeknél a politikai értékelési szempontoknál olyan mércékről és érvekről van szó, amelyek meghatározóak a politikai vita számára, és amelyekre nincsenek kötelező érvényű standardok. A tisztségviselők megítélésénél alkalmazott politikai mércék látszatra akár azonosak vagy nagyon hasonlóak lehetnek (pl. pártatlanság, igazságosság, szolidaritás stb. megvalósulásának szempontjai), de az értékelés végeredménye – egyfelől e fogalmak értelmezése, másfelől a konkrét tevékenységnek ezek tükrében való megítélése miatt – mégis nagyon eltérő lehet.

A politikai értékelésre egyedül a választók vannak felhívva, méghozzá úgy, hogy a választási döntésük révén hozzanak ítéletet arról, hogy adott parlamenti ciklus alatt az egyes tisztségviselők tevékenysége politikailag „jó” vagy „rossz”, „helyes” vagy „helytelen”, „pártos” vagy „pártatlan” stb. volt-e. Az említett tisztségviselők „bábbá” nyilvánítása politikai értékelés, és mint ilyen, attól függ, hogy ki és mi alapján ítéli meg. Ugyanaz a magatartás lehet „rezsimkiszolgáló”, és lehet „legitim és demokratikus”, attól függően, hogy aki minősít, milyen politikai prekoncepcióval rendelkezik. Ebből pedig az következik, hogy e tisztségviselők tevékenységének megítélése is politikai, és nem jogi. Ha jogi, akkor jogi eljárás alapján megállapítható a felelősségük, és ez alapján meneszthetők. Ennek hiányában azonban ez puszta politikai megítélés lesz. Ez az értékelés pedig nyilvánvalóan annyiban szubjektív lesz, amilyen mértékben szubjektívnek mondható a viszonyítási mérceként szolgáló saját politikai meggyőződés és értékrendszer.[30] E tisztségviselők tevékenységének megítélése valójában tehát politikailag motivált és megalapozott folyamatokban és viták során dől el. Ha a tevékenység tartalma politikailag vitatott, a politikai ellenfél e magatartást kritizálni fogja, és ezzel a támogatói körében e szempontokat hangoztatja. Az az érvelés, hogy e tisztségviselők csak az egyik politikai oldal érdekeit szolgálták ki, ezért nem alkalmasak e tisztség betöltésére, szintén politikai megítélés kérdése, akár a pártatlanság és semlegesség megkövetelése is.

A tág értelemben felfogott politikai felelősség megállapításához nem szükséges a jogi szabályozás, mert e tisztségviselők politikai felelőssége a jogi szabályozás hiányában is fennáll, és a politikai felelősségre vonásuk e nélkül is érvényesíthető, illetve a közvélemény által hangoztatott kifogások, rosszallások, elmarasztalások stb. formájában szankcionálható, mivel ezek – hatásukat tekintve – csökkentik az adott tisztségviselő elfogadottságát, tekintélyét, erkölcsi súlyát.[31] A jogállamiság elvéből az alkotmányban szabályozott szerveknek az a kötelessége is következik, hogy alkotmányos jelentőségű hatásköreiket jóhiszeműen, feladataik teljesítését kölcsönösen segítve, együttműködve gyakorolják.[32] Ennek fényében az egyes alkotmányos szervek tisztségviselői jogilag arra kötelezettek, hogy más tisztség gyakorlására vonatkozó bírálatukban legyenek tekintettel ezek sajátos helyzetére: a politikai kritikáknál és támadásoknál a mérséklet elve megkövetelt. Semmiképpen sem lehet azonban e tisztségviselőkkel szemben a politikai felelősséget a parlamenti kontrolleszközökkel közvetlenül érvényesíteni: a tisztségükből csak a jogi felelősségre vonás alapján lehet őket elmozdítani.[33] A jogi felelősség kérdése azonban – ami szintén lehet politikai értékelés tárgya – nem ebben a körben ítélendő meg: a tisztségviselők – ahogy erről már volt szó – az Alaptörvényhez és a jogszabályokhoz vannak kötve,[34] és ezeknek a tisztségük gyakorlása során történő megsértéséért jogilag felelősségre vonhatók.

A negatív, elítélő politikai értékelés azonban önmagában nem eredményezhet jogi felelősség megállapítását és így a tisztségből való elmozdítás alapja sem lehet, mert ehhez jelenleg nem állnak fenn a jogi feltételek. Ilyen követelmények utólagos létrehozása pedig – ahogy erről már volt szó – szembe megy a jogállamiság elvével.

A méltatlanság vagy érdemtelenség kérdése

E tisztségviselőkkel kapcsolatban felvetődött a méltatlanság vagy érdemtelenség, mint a megbízatást megszüntető ok. A tisztség betöltésére való méltatlanság olyan magatartást vagy helyzetet feltételez, amely miatt a tisztségviselő azért nem érdemli meg a tisztség betöltését, mert elvesztette a tiszteletet, elismerést vagy elfogadottságot. Magatartása sérti az erkölcsi normákat, társadalmi szabályokat vagy elvárásokat. Érdemtelen pedig akkor, ha olyan tevékenységet végez, amelynek nincs morális alapja, vagy amellyel szintén megszegi a társadalmi normákat, erkölcsi elveket. Ezekkel a megbízatást (esetleg) megszüntető okokkal – ha erre a jogi szabályozás lehetőséget ad – az a probléma, hogy plurális társadalomban ezek a mércék nagyrészt szintén plurálisak, illetve az említett politikai értékelés szempontjai szerint alakulnak. Jogi megszűnési okká akkor válhatnak, ha a jogi szabályozás tisztázza, hogy ki, milyen eljárás keretében, mely szempontok alapján minősítheti a tisztségviselőt méltatlanná vagy érdemtelenné. Rendkívül fontos, hogy a jogi szabályozás során egyszerre kell kizárni a politikai retorzió lehetőségét és biztosítani a hivatalhoz méltatlan magatartás szankcionálhatóságát. E szabályozás a jövőre nézve nem elképzelhetetlen, de visszamenőlegesen ilyen követelmény nem állítható a tisztséget betöltőkkel szemben.

Összefoglalva: jogállamban alapvető követelmény, hogy a súlyosan alkalmatlan, tisztségükkel visszaélő vagy korrupt tisztségviselők eltávolítására legitim és pártatlan mechanizmus álljon rendelkezésre, és erre ne a mindenkori parlamenti többség politikai nyomása miatt kerüljön sor. E követelmények teljesítésének azonban nem lehet visszaható hatálya, mert az ellentmond a jogállamiság és a demokrácia elvének, és nem lehet sem önkényes, sem pedig személyre szabott. A megbízatást és ennek megszűnését a jog szabályozza, ehhez képest más megoldás jogi szempontból nem jöhet szóba. E tisztségviselők függetlenségét tiszteletben kell tartani, elszámoltathatóságuk azonban csak jogi lehet, amely nem függhet a mindenkori politikai megítélésétől.

__________________________________________________________

[1] A kritika már csak azért is szükséges, hogy a tisztségviselők eltávolítására vonatkozó politikai ígéret értékelése ne váljon apologetikává.

[2] Megjegyzendő azonban, hogy a büntetőjogi felelősségre vonásnál az ő esetükben is figyelembe kell venni az ártatlanság vélelemét, amellyel kapcsolatban az Alkotmánybíróság már 1992-ben a következő megállapítást tette: „[A]z ártatlanság vélelmét már nem lehet más alkotmányos jog miatt korlátozni, de fogalmilag sem lehetséges nem teljesen érvényesíteni; az állam tétlensége folytán az elévülési idő leteltekor megszerzett büntethetetlenség az elévülés leteltének pillanatában teljesen beáll, és nem lehet utólag sem »csökkenteni«, sem feléleszteni; s nem lehet a nullum crimen sine lege feltételét sem például mások jogai védelmére irányuló valamely alkotmányos feladat ellátásával pótolni. Itt tehát egyszerűen nincs tere történelmi helyzet, igazságosság stb. figyelembevételének. Büntetőjogi garanciák alóli kivétel fogalmilag is csak a garanciák nyílt félretételével lenne lehetséges, ezt azonban a jogállam elve kizárja.” 11/1992. (III. 5.) AB határozat. ABH 1992. 77, 83

[3] Vö. az Alaptörvény R) cikk (2) bekezdésével.

[4] A hatalom önkényesen jár el, ha pusztán saját belátása szerint, mások érdekeit és jogait figyelmen kívül hagyva, kizárólag önös érdekét és előnyét szem előtt tartva tevékenykedik, és így hatalmi visszaélést követ el. Önkényesség tehát akkor áll fenn, ha a közhatalmi szervek feladataik ellátása során nem megfelelően járnak el, vagyis, ha hatalmi döntéseik vagy intézkedéseik tényszerű indok hiányában pusztán személyes, szakmaiatlan vagy irreleváns megfontolásokon, és nem objektív vagy jogi kritériumokon alapulnak. Adott szituációban tehát a hatalom önkényes gyakorlását nem lehet azzal indokolni és igazolni, hogy a korábbi hatalom szintén önkényesen járt el, mert ez nem lehet a saját önkény igazolásának alapja.

[5] A támogatottság összehasonlításakor a listás szavazatok számát célszerű figyelembe venni, mert ez méri országosan, egységesen és torzításmentesen a pártok valódi társadalmi bázisát.

[6] A Tisza Párt listájára 3 385 890 szavazatot adtak le, míg a Fidesz-KDNP listájára 2 458 337 szavazatot. Ez azt jelenti, hogy minden tíz választásra jogosult polgár közül több mint négyen a Tiszára, míg nagyjából hárman a korábbi kormánypártokra voksoltak.

[7] Visszatekintve 1989–90-re, ott is volt egyfajta jogi kontinuitás – nem a gyűlölet vagy a bosszú – határozta meg az átmenetet, hanem a „jogállami forradalom elve”. Az Alkotmánybíróság szerint „[a] rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe. A legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal szemben, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek. A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezető Alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelező erejüket ebből származtatva jöttek létre.” 11/1992. (III. 5.) AB határozat. ABH 1992. 77, 81

[8] Vö. az Alaptörvény R) cikk (2) bekezdésével.

[9] A választás legitimáltsága több tényezőtől függ, amelyek között nagy jelentősége van a demokratikus és versengő választást meghatározó alapelveknek, amelyeket az Alaptörvény tartalmaz, és amelyek lehetővé teszik a népakarat tényleges kifejeződését, mint legitimáló erőt.

[10] Az Alaptörvény a közel másfél évtized során a politikai közösség élete számára alkalmas keretnek bizonyult, azaz nemcsak a szabadon választott Országgyűléstől eredő formális legitimációval rendelkezik, hanem a gyakorlatban is érvényesül, és általános elfogadottságot szerzett. Vö. Schanda Balázs: Világnézeti és erkölcsi kérdések az új alkotmányban. In: Drinóczi Tímea – Jakab András (szerk.): Alkotmányozás Magyarországon 2010-2011. I. kötet. Budapest–Pécs, Pázmány Press, 2013. 123. o. Ez akkor sem tagadható, ha vannak olyan politikai-szakmai nézetek, hogy az Alaptörvény érvényességét vitatják.

[11] Az Alkotmánybíróság is megállapította, hogy „[a] demokratikus jogállammal nem egyeztethető össze az, ha az Alaptörvény tartalma folyamatosan vitathatóvá válik, és így az Alaptörvény, mint alkotmánybírósági mérce tartalma is bizonytalan lesz. Az Alaptörvény közjogi érvényessége, alkotmányos legalitása és legitimitása megkérdőjelezhetetlen kell, hogy legyen, mind egészében, mind az egyes elemei tekintetében, ide értve a későbbi módosításait, kiegészítéseit is. Az Alaptörvény megkérdőjelezhetetlen legalitása elengedhetetlen ahhoz, hogy az egész jogrendszer legalitása is megkérdőjelezhetetlen legyen. Az alkotmányos legalitás követelményét sérti az, ha folyamatos vita tárgya lehet, hogy mi az Alaptörvény tartalma.” 45/2012. (XII. 29.) AB határozat. Indokolás [116]

[12] Az alkotmányos demokrácia alkotmányelméletében a nép hatalma – beleértve az alkotmányozó és alkotmánymódosító hatalmát is – az alkotmányozást követően konstituált hatalommá válik, mert gyakorlása a továbbiakban az alkotmányhoz kötött, vagyis az alkotmányi keretek között, az alaptörvény által előírt formában – közvetetten, népképviselők útján, vagy közvetlenül, személyes közreműködés formájában – gyakorolható. Csak különleges történelmi helyzetekben – amelyek különösen forradalom vagy az állam teljes összeomlása révén adódnak – válik szabaddá a nép eredeti alkotmányozó hatalmához vezető út, és válik lehetségessé az olyan új alkotmány létrehozása, amely nem a korábbi alkotmányon alapul. Amíg tehát a hatályos alkotmány fennáll, addig a nép hatalmának gyakorlása is ahhoz az alkotmányhoz kötött, amely a nép hatalmát normatív módon államhatalommá alakítja át. A nép eredeti alkotmányozó hatalma ennek ellenére érintetlen marad, és adott esetben végrehajthatja az alkotmány (forradalmi jellegű) teljes felülvizsgálatát.

[13] Az alkotmány jogpozitivista felfogása – az ún. szeparációs tézis – szerint a jog, az etika és a politika különálló rendszereknek tekintendők, következésképpen az alkotmányos állam minden további pontosítás nélkül értéksemleges, formális fogalmat jelent. E felfogás szerint még a nem alkotmányos demokráciák is – mint pl. a „proletárdiktatúra”, a „totalitárius állam”, a „rendőrállam”, a jog nélküli állam – „alkotmányos államoknak” minősülnek, amennyiben formális alkotmánnyal rendelkeznek. Ezzel a jogpozitivista állásponttal szemben áll az ún. kapcsolati tézist valló értékorientált, jogállami alkotmányfelfogás, amely természetjogi eszmékre és értékekre (pl. az emberi méltóságra és az igazságosságra) támaszkodik, és így erkölcsi követelményeket támaszt a joggal szemben. E felfogás mind az alkotmányt megalkotó, mind az alkotmányt módosító hatalom a pozitív jog feletti (természet)joghoz, az alkotmány előtti általános jogelvekhez kötött, amelyek mindig megelőzik az összes alkotott jogot, és amelyekhez azt mérni kell. Lásd részletesebben Axel Tschentscher: Grundprinzipien des Rechts. Verlag Paul Haupt, Bern, Stuttgart, Wien 2003. 51-54. o.

[14] Jelen esetben pl. a jogállamiság elvét.

[15] Ha pl. új alkotmányt fogadnak el, és ebben kimondanák a korábbi tisztségek megbízatási idejének megszűntét, az sértené a jogbiztonság elvét, mert visszaható hatályú megoldás lenne akkor is, ha erre az új alkotmány adna lehetőséget.

[16] 45/2012. (XII. 29.) AB határozat. Indokolás [118]

[17] Lásd pl. a házasság intézményére, az ember születési nemének meghatározására, a magyar állampolgárság felfüggesztésére vonatkozó alaptörvénymódosításokat.

[18] Főleg nem lehet olyan megoldásokat alkalmazni, amelyeket a régi rendszer sem vett igénybe, mert ezekben az esetekben még az elfogadható hivatkozási/igazolási alap is hiányzik („ha korábban lehetett, akkor most is lehet”).”

[19] Jogi szempontból ez független attól, hogy milyen célból és kinek az érdekében követik el.

[20] 1/1992. (III. 5.) AB határozat. ABH 1992.

[21] 7/2004. (III. 24.) AB határozat. ABH 2004. 98, 112

[22] Ha az Alaptörvény alapján elnyert közjogi tisztségek betöltésének legitimitását megkérdőjelezik, akkor magát az Alaptörvényt kérdőjelezik meg.

[23] A jogi felelősség utólagos megváltoztatása – ahogy már említve volt – egyértelműen visszaható jogalkotást jelent, még akkor is, ha ezt az alkotmányozó többség az Alaptörvénybe foglalja. Az ilyen alkotmánymódosítás könnyen az önkény táptalaja lehet.

[24] Olyan esetben (mint pl. a köztársasági elnök) nincs előírva, hogy a jelöltnek megfelelő képzettséggel képesítéssel kell rendelkeznie, a szakmai megítélésének hiányzik a mércéje, tevékenységének értékelése pusztán politikai megítéléstől függ.

[25] Ebből is következik, hogy egyrészt megbízásuk – a vonatkozó szabályok betartása mellett is – önkényesnek látszik, mivel a mindenkori parlamenti többség az, amelyik dönt a tisztségük betöltésérők, és bár ezt garanciális szempontból – a mindenkori kormányzó többség (a parlamenti képviselők több mint fele) számához képest – kétharmados többséget jelent, de ez nem működik akkor, ha a kormányzó többség eléri ezt a határt.

[26] Ezt legfeljebb kompromisszumos jelölési javaslatokkal lehet előzetesen csökkenteni, de önmagában ez sem jelent garanciát, mert a tisztségviselő későbbi döntései, tevékenysége a politikai mezőbe kerülve rögtön politikai szempontok szerint értékelődik.

[27] Ez felveti az elvárhatóság kérdését is, vagyis azt, hogy a tisztségviselő az őt megválasztó parlamenti többség érdekeivel szemben is függetlenül döntsön, illetve meghozott döntéséről ez elhihető-e. Természetesen a jogszabályokat minden esetben részrehajlás nélkül be kell tartania, de a jogilag nem releváns cselekményei esetében e kérdések megválaszolása – a politikai értékelés sajátossága miatt is – nem egyértelmű.

[28] A kétharmados szabályt a megbízás konszenzusos jellege miatt alakították ki, de ha ez hiányzik, akkor bizonyos esetekben – a köztársasági elnök kivételével, akit meghatározott feltételek fennálltakor egyszerű többséggel is meg lehet választani – döntésképtelenséget vagy olyan politikai kompromisszumokat is teremthet, amelyek szintén negatív értékelést kaphatnak.

[29] Ez alól talán az Alaptörvényben foglalt értékek jelenthetnének kivételt, ha maga az Alaptörvény nem volna vitatható.

[30] A megítélés mércéjeként javasolható némi empátia: ha fordított esetben a Fidesz-KDNP részéről hangozna el kritikaként és megoldási javaslatként az, amit a mostani politikai többség követel, akkor az vajon támogatható volna-e. Ha igen, akkor ez a megoldás rendben van, ha viszont nem, akkor kettős mércéről van szó.

[31] A tisztségviselő a személyét érintő vagy a tisztsége gyakorlásával kapcsolatos erőteljes és tartós politikai kritikákra önkéntes lemondással is reagálhat, de ezek a kritikák a jogi felelősség szempontjából nem relevánsak.

[32] Vö. a 8/1992. (I. 30.) AB határozattal. ABH 1992. 51, 54

[33] Pl. az Alaptörvény nem intézményesítette annak lehetőségét, hogy (bármely, akár politikai okból) tarthatatlanná vált köztársasági elnököt (konstruktív vagy destruktív) bizalmatlansági indítvánnyal az Országgyűlés – mint az őt megválasztó szerv – leváltsa.

[34] Alaptörvény R) cikk (2) bek.

__________________________________________________________

Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.