Magyar Péter pünkösd hétfői, Telexnek adott interjúja világos képet rajzol a kormány alkotmánypolitikai irányairól: rövid távon egy „kis alkotmányozás” jellegű, jogállami helyreállító módosítási sorozat, középtávon pedig egy társadalmi legitimációra építő, új alkotmányozási folyamat körvonalazódik. Ezek az irányok lényeges pontokon találkoznak az alkotmányjog-tudomány képviselői – például Sajó, Halmai, Drinóczi, Chronowski, Orbán Endre és Körtvélyesi et al. – által vázolt forgatókönyvekkel, és fontos, ugyanakkor nyitott dogmatikai, valamint eljárásjogi kérdéseket is felvetnek. Nem véletlen, hogy ennek az esszének a címe Sajó 2002-es cikkét idézi fel: negyedszázad elteltével talán új, korszerű válaszok születnek régi dilemmákra. Az alkotmányjogász szakma végre újra értelmes és tartalmas diskurzusok elé néz. Az interjú gyorselemzése alapján lássuk, milyen izgalmas idők elé tekintünk.

I. Egy interjú alkotmánypolitikai tétje

Kevés olyan politikai interjú volt az utóbbi két évtizedben, amelynek releváns és konstruktív alkotmányjogi jelentősége lesz. Magyar Péter miniszterelnök 2026. május végi, élő Telex-interjúja ilyen volt: körvonalazta benne kormánya alkotmánypolitikáját. A beszélgetésből kirajzolódott mind a rövidtávú, jogállami helyreállítást és európai uniós jog-kompatibilitást szolgáló Alaptörvény-módosítások köre, mind egy későbbi, szélesebb legitimációra építő új alkotmányozás lehetősége.

Utóbbi azért különösen fontos, mert a magyar alkotmányfejlődés elmúlt évtizedei azt mutatják, hogy a politikai közösség rendszerint vagy egyoldalú, gyors és erőpozícióból végrehajtott alkotmányozással kellett beérje, vagy ellenkezőleg: a szükséges alkotmányos korrekciókat is elszalasztotta arra hivatkozva, hogy a „nagy” alkotmányozási pillanat még nem érkezett el vagy már elmúlt. A most körvonalazódó modell e két véglet között keres utat: rövid távon egyfajta „kis alkotmány” logikáját követő rekonstrukciót, hosszabb távon pedig egy új, társadalmi részvétellel megerősített alkotmány elfogadását vetíti előre.

II. „Kis alkotmány” és jogállami helyreállítás

A megközelítés több ponton találkozik a közelmúlt alkotmányjogi vitáival. A magam részéről a jogállamisághoz való visszatérés egyik életszerű útjaként éppen azt javasoltam, hogy a teljes alkotmányozást meg kell előznie a jelenlegi Alaptörvény legproblematikusabb, önkényt engedő, ideologikus vagy az uniós tagsággal összeegyeztethetetlen elemei kiiktatásának. Halmai Gábor az alkotmányossági dilemmák oldaláról a jogfolytonosság, a demokratikus legitimáció és a rendkívüli helyreállítás viszonyát teszi mérlegre. Orbán Endre a magyar alkotmányosság jövőjéről szóló írásában hasonlóképpen arra figyelmeztet, hogy a jogállami korrekció nem csúszhat át egy újabb, immár „jó célú” túlhatalmi alkotmányozásba. Sajó András pedig a „csalárd törvények” problémáján keresztül mutat rá arra, hogy a jogállamnak időnként önvédelmi, sőt kifejezetten aktív korrekciós képességre is szüksége van, ha korábban maga a jogrendszer vált az önkény eszközévé. (Lásd ehhez a leadben hivatkozott szövegeket.)

A kérdés tehát nem egyszerűen az, hogy „lesz-e alkotmánymódosítás” vagy „lesz-e új alkotmány”, hanem az, hogy milyen logika szerint megy végbe a jogállami rekonstrukció. A 2026 utáni magyar alkotmánypolitika sikerét nem az dönti el, hogy a következő kormány képes lesz-e gyorsan látványos jogi válaszokat adni a NER intézményi örökségére. A döntő kérdés inkább az, hogy képes lesz-e úgy helyreállítani a jogállamot, hogy közben ne termelje újra az elmúlt másfél évtized mintáját: az ad hoc, személyre szabott, az aktuális politikai többség alkotmányozó erejére épülő kormányzást

Ebben a keretben különös jelentőséget kapnak a rövid távú Alaptörvény-módosítások. Ezek között a legtöbb figyelmet kétségkívül a miniszterelnöki mandátum két ciklusra korlátozása kapta, részben azért, mert a kampány egyik legismertebb ígéretéről van szó, részben pedig azért, mert a javaslat egyszerre érinti az alkotmányos önkorlátozás, a parlamentáris kormányforma és a visszaható hatály tilalmának klasszikus kérdéseit. A következőkben ezért először ezt a vitát érdemes részletesebben megvizsgálni.

III. A 16. – avagy rendszerváltást követő 1. Alaptörvény-módosítás

a) A miniszterelnöki cikluskorlát: a túlhatalom korlátozása vagy személyre szabott alkotmányozás?

A 16. alaptörvény-módosítási javaslat legnagyobb visszhangot kiváltó eleme a miniszterelnöki megbízatás két ciklusra korlátozása. A politikai üzenet könnyen érthető: a magyar közjogi rendszer elmúlt másfél évtizedének tapasztalata szerint a végrehajtó hatalom tartós személyi koncentrációja önmagában is rendszerszintű alkotmányos kockázatot hordoz. A jogi kérdés azonban ennél jóval összetettebb, mert a javaslat egyszerre érinti a parlamentáris kormányforma szerkezeti logikáját és a visszaható jogalkotás tilalmának határait.

A vita központi kérdése az, hogy tekinthető-e visszaható hatályú alkotmánymódosításnak egy olyan szabály, amely a jövőbeni újraválaszthatóságot korlátozza, de a korábban kitöltött miniszterelnöki ciklusokat is figyelembe veszi. A kérdésre adott ösztönös politikai válasz gyakran igenlő: ha a szabály elfogadásakor már ismert, hogy egy konkrét politikai szereplő korábbi ciklusai miatt többé nem lehetne miniszterelnök, akkor a norma „valójában” rá van szabva úgy, hogy „előzetesen” nem tudta hozzáigazítani magatartását. Ez az intuíció azonban dogmatikailag nem feltétlenül fog helyt. A klasszikus visszaható hatály tilalma nem minden múltbeli tényre tekintettel működő szabályt tilt, hanem elsősorban azokat, amelyek utólag állapítanak meg hátrányos jogkövetkezményt olyan múltbeli magatartásra vagy jogi helyzetre, amely a maga idejében még más megítélés alá esett.

A miniszterelnöki cikluskorlát esetében nem arról van szó, hogy a korábbi kormányfői mandátumot utólag jogellenessé minősítenék, vagy arra szankciót telepítenének. A jogkövetkezmény a jövőre irányul: az érintett személy egy későbbi időpontban már nem jelölhető vagy választható meg ismét miniszterelnökké. Ilyen értelemben a szabály közelebb áll a választhatósági feltételek (eligibialitás) jövőre néző módosításához, mint a múltbeli magatartást büntető visszaható normához.

b) „Kekvátlanítás”

A 16. alaptörvény-módosítási javaslat két további eleme — a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványokhoz kiszervezett vagyon alkotmányos újraminősítése, valamint a Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetésének megalapozása — első pillantásra különböző ügyeknek tűnhetnek. Mégis, ugyanannak az alkotmánypolitikai problémának két oldalát jelenítik meg: miként kezelhető az a helyzet, amikor a közjogi rendszer nem egyszerűen hibás döntéseket termel, hanem tartós hatalmi önvédelmi mechanizmusokat épít ki formálisan törvényes eszközökkel. A valódi jogi probléma az, hogy a jogrend milyen eszközökkel képes leválasztani magáról a csalárd intézményesülés következményeit.

A jelenlegi Alaptörvényből rövid távon szükségszerű kimetszeni azokat a megoldásokat, amelyek a jogállami működést blokkolják vagy a közvagyon, az alapjogok és az intézményi garanciák terén tartós politikai csapdákat építettek be a rendszerbe. A KEKVA-vagyon „visszaközjogiasítása” ebbe a logikába illeszkedik: a cél nem egy önkényes újraelosztás, hanem annak alkotmányos helyreállítása, hogy a közfeladatra rendelt, eredetileg közvagyoni természetű javak felett ismét demokratikusan elszámoltatható szervek gyakoroljanak irányítást. Ezt a szerkezetet az Erasmus-ügy és az uniós összeférhetetlenségi viták is különösen érzékennyé tették, vagyis a közérdekű vagyonkezelő alapítványi konstrukció nem csupán belső alkotmányjogi, hanem EU-jogi megfelelési probléma is.

c) A szuverenitás nem önérték

A Szuverenitásvédelmi Hivatal működése kezdettől azt a kérdést vetette fel, hogy hol húzódik a legitim állami önvédelem és a politikai ellenfelek, illetve civil szervezetek stigmatizálására szolgáló intézményes nyomásgyakorlás határa. A hivatal olyan szervezetek és médiumok ellen is fellépett, amelyek a kormányzati narratívával szemben korrupciós vagy jogállamisági ügyek feltárásában játszottak szerepet, így működésének gyakorlati üzenete a kritikai nyilvánosság fegyelmezése lett. Ezért a hivatalt legitimáló Alaptörvény R) cikk (4) bekezdés második mondatának hatályon kívül helyezése sürgető. Az R) cikk (4) bekezdése – amely az Alaptörvény 7. módosításával, 2018-ban keletkezett, majd a ma (2026.05.26.) még hatályos szövege a 12. módosítással, 2023-ban bővül – a következő: „Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége. Az alkotmányos önazonosság védelme érdekében sarkalatos törvénnyel létrehozott, független szerv működik.” A rendelkezés eltávolítása az Alaptörvényből nem jár azzal a következménnyel, hogy az állam feladná a szuverenitást, vagy a nemzet szuverén érdekeinek a védelmét. A szuverenitás ugyanis az állam és a nép minősége egyszerre (ezt az IJOTEN enciklopédiában részletesen kifejtettük).

IV. Rövid program: további szükséges alkotmánymódosítások

a) A nemzeti vagyon védelme

A 2026 utáni alkotmánypolitika egyik legérzékenyebb kérdése a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal felállítása. Már a választási kampányban, majd a kormányalakítást követően egyértelművé vált, hogy az intézmény a rendszerváltás 2.0 utáni időszak egyik kulcsszereplője lesz, és kiderült, hogy a hivatal önálló, autonóm – vagyis nem kormány alá rendelt – szervként, a lehető leggyorsabban jön létre, az igazságszolgáltatás munkáját segítő funkcióval. A politikai cél érthető: a közvagyon-kimentés, a korrupciógyanús vagyonfelhalmozás és a rejtett tulajdonosi struktúrák feltárása nélkül a jogállami helyreállítás üres ígéret maradna. A döntő kérdés mégis talán az, hogy a hivatal miként illeszthető a jogállami és alkotmányos keretek közé úgy, hogy ne váljon a rendkívüli, „jogon kívüli” politikai igazságtétel eszközévé.

A büntető- és a polgári jogi mellett az alkotmányjogi felelősség érvényesítésének is helye van. Az Alaptörvény a nemzeti vagyonra vonatkozó rendelkezéseiben maga is rögzíti, hogy a közvagyon kezelése a közérdek szolgálatát, az átláthatóságot és a tisztességes gazdálkodás követelményét köteles követni. Ha ezeket a klauzulákat komolyan vesszük, akkor a vagyonvédelem nem idegen test a hatályos alkotmányban, hanem annak eddig kiüresített része. Ebből következik, hogy egy Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatalnak nemcsak törvényi, hanem alkotmányos alapja lesz: a közpénzekkel és nemzeti vagyonnal kapcsolatos átláthatóság érvényesítésének intézményes garanciájaként.

Emellett uniós jogi bázis is van: a  2024/1260/EU irányelv a vagyonvisszaszerzésről és elkobzásról új minimumszabályokat ír elő a tagállamok számára a bűncselekményből származó vagyonnal kapcsolatos felkutatás, befagyasztás, elkobzás és vagyonkezelés területén. Az irányelv többek között kötelezővé teszi, hogy a tagállamok rendelkezzenek gyors asset-tracing mechanizmusokkal, megerősített asset recovery office-szal, adatbázisokhoz való hozzáféréssel, valamint olyan szabályokkal, amelyek lehetővé teszik a kiterjesztett elkobzást, a harmadik személyre átruházott vagyon visszakövetését, sőt bizonyos esetekben az indokolatlan eredetű vagyonnal szembeni fellépést is. A tagállamoknak ezen túl nemzeti vagyonvisszaszerzési stratégiát is el kell fogadniuk, és biztosítaniuk kell a lefoglalt vagy elkobzott javak professzionális kezelését.

Ez azért lényeges, mert a magyar Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal ötlete nem a semmiből érkezik, és nem is feltétlenül „kelet-európai kivételes megoldás”. Épp ellenkezőleg: beleilleszthető az uniós jogban egyre hangsúlyosabb asset recovery logikába, amely abból indul ki, hogy a súlyos korrupció, szervezett gazdasági bűnözés és vagyonkimentés elleni küzdelemben a klasszikus büntetőjogi felelősségre vonás önmagában nem elegendő. A jogállami kérdés itt az, hogy a tagállami átültetés és intézményépítés milyen garanciákkal történik meg.

b) A leváltott rezsim közjogi tisztségviselői

A 2026-os kormányváltás utáni alkotmánypolitikai vita egyik legkényesebb csomópontja a NER-hez lojális közjogi tisztségviselők sorsa. A miniszterelnök már az új Országgyűlés alakuló ülésen, hivatalba lépése után megtartott parlamenti beszédében, majd az azt követő nyilatkozataiban felszólította a korábbi rendszer kulcsszereplőit - köztük a köztársasági elnököt, az Alkotmánybíróság elnökét és tagjait, a Kúria elnökét, a legfőbb ügyészt, az Állami Számvevőszék, a Gazdasági Versenyhivatal, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, valamint az Országos Bírósági Hivatal vezetőit —, hogy legkésőbb 2026. május 31-ig mondjanak le hivatalukról. A felhívás mögötti politikai logika jól érthető: egy demokratikus felhatalmazással hivatalba lépő új többség aligha tekintheti közömbösnek, hogy az államhatalmi ágak elválasztását garantálni hivatott intézményeket továbbra is olyan aktorok vezetik, akik elmulasztottak fellépni az államszervezés e központi elve (hatalommegosztás), valamint a demokratikus jogállam megóvása érdekében.

Az alkotmányjogi probléma abból fakad, hogy ezeknek a tisztségeknek a lényege elvileg nem a mindenkori parlamenti többség politikai bizalmán, hanem a mandátumvédelem intézményes logikáján nyugszik. A hosszú, több kormányzati cikluson átívelő megbízatás célja hagyományosan az, hogy a köztársasági elnök, az alkotmánybírák, a bírósági vezetők vagy egyes autonóm hatóságok vezetői ne legyenek egyszerűen lecserélhetők minden politikai fordulat idején. A mandátumvédelem tehát a jogállam fontos technikája: azt a célt szolgálja, hogy az intézményi függetlenség legalább részben leváljon a napi pártpolitikai többségváltások logikájáról.

Csakhogy a magyar helyzetet nem lehet tankönyvi modell alapján értékelni.  Ilyen szituációban van azonban szükség a Sajó András munkáiból ismert „önvédő” vagy militáns jogállamra. A „független” alkotmányos intézmények személyi összetétele, vezetőik kiválasztása az elmúlt másfél évtizedben olyan megbízatási rendszerben alakult ki, amelynek politikai egyoldalúsága és hatalmi beágyazottsága az esetek túlnyomó többségében nehezen tagadható. A formális mandátumvédelem így sok esetben nem a függetlenség, hanem a korábbi többség hosszú távú hatalmi befolyásának biztosítékává vált. Ez teremti meg azt a paradoxont, hogy a mandátumvédelemhez való ragaszkodás önmagában is vezethet alkotmányellenes vagy legalábbis alkotmányosan diszfunkcionális helyzethez: a függetlenséget védő garancia a politikai foglyul ejtés eszközévé alakulhat át.

c) Parlamenti vizsgálat

A jogállami rekonstrukció másik fontos, de kevésbé látványos eleme a parlamenti vizsgálóbizottságok jogköreinek megerősítése. Magyar Péter jelezte, hogy a Tisza-frakció a közeljövőben vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezi több nagy horderejű ügyben — így például a kegyelmi ügy feltárására —, és egyúttal módosítaná a vizsgálóbizottságokra vonatkozó szabályokat is. A tervek szerint a bizottság előtt való megjelenés kötelező lenne; az első távolmaradást jelentős pénzbírság követné, az ismételt távolmaradás pedig rendőri elővezetést vonhatna maga után. Emellett az idézetteket együttműködési, adatszolgáltatási és a „legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerinti” valós információközlési kötelezettség is terhelné.

A politikai indok e tekintetben is erős. A parlamenti ellenőrzés egyik legnagyobb hiányossága az elmúlt években éppen az volt, hogy a kormánytöbbség rendszeresen akadályozta, kiüresítette vagy formálissá tette az ellenőrző mechanizmusokat, így a vizsgálóbizottság intézménye gyakorlatilag elsorvadt. Az a tény, hogy országos jelentőségű ügyek feltárására hosszú időn át nem jött létre érdemi parlamenti vizsgálat, önmagában is a magyar parlamentáris rendszer funkcionális gyengeségére utal. Ebből a szempontból a mostani javaslat nem forradalmi újítás, hanem az Országgyűlés ellenőrző funkciójának helyreállítására irányuló kísérlet.

Történetileg ez a terv nem előzmények nélküli (lásd ehhez Petrétei és Tilk 2001-es gondolatait). A korábbi magyar alkotmányos gyakorlatban is létezett a parlamenti vizsgálóbizottság előtti kötelező megjelenés szabálya, noha annak kikényszeríthetősége korlátozott volt, és később a politikai gyakorlat erősen relativizálta az eszköz hatékonyságát. A jelzett, lehetséges szigorítás abba az irányba mutat, hogy a vizsgálóbizottság visszakapná a parlamenti kontrollban betöltött szerepét, és felhívásait az érintettek nem hagyhatják következmények nélkül figyelmen kívül. Ezzel nemcsak a parlament kontroll-, hanem információs funkciója is erősödne: a parlamenti ellenőrzés visszakapna valamit abból a nyilvánosságteremtő és felelősségre vonást előkészítő szerepből, amely a parlamentáris kormányzás klasszikus logikájában mindig is megillette. A vizsgálóbizottságok megerősítése tehát megfelelő garanciák mellett jó irány, mert a demokratikus elszámoltathatóság nem képzelhető el olyan törvényhozás mellett, amely nem képes (intézményi kapacitás hiányában) érdemi politikai válaszadásra kötelezni potenciális felelősöket – egyébként az érintetteknek is érdekében állhat a nyilvános tisztázás.

V. Egy új alkotmányozás ígérete: eljárás, legitimáció és az intézményi önmérséklet alkotmánya

A miniszterelnöki interjú egyik legfontosabb, bár óvatosan megfogalmazott üzenete az volt, hogy a rövid távú alkotmányos korrekciók nem zárják le a 2026 tavaszi rendszerváltás utáni alkotmányos átmenetet: inkább előkészítik egy későbbi, szélesebb legitimációjú új alkotmányozás lehetőségét. Ez azért különösen jelentős, mert a 2011-es Alaptörvény elfogadása óta a magyar közjogi diskurzus egyik alapkérdése nem az, hogy mely normaszövegek kifogásolhatók. A súlyosabb dilemma az, hogy a jelenlegi alkotmány mennyiben tekinthető tartósan legitim politikai közösségi alapnak. A mostani alkotmánypolitikai helyzetben így a „lesz-e új alkotmány?” kérdése már nem absztrakt elméleti probléma, az nagyon is gyakorlati alkotmánytervezési feladattá vált.

A legitimáció kérdését itt nem lehet megkerülni. A magyar alkotmányfejlődés közelmúltja két, egymással ellentétes, de egyaránt problematikus mintát kínál: az 1989–90-es alkotmányos átmenet viszonylag „sikeres” volt a későbbi jogállami intézményépítés szempontjából, amihez szükség volt az első Alkotmánybíróság tehetségére is, de erősen elitvezérelt maradt. A 2011-es Alaptörvény ezzel szemben erős parlamenti felhatalmazásra épült, de lényegében egyoldalú politikai alkotmányozásként valósult meg. Egy új alkotmányozási folyamat csak akkor kerülheti el mindkét csapdát, ha egyszerre tud szakmailag fegyelmezett és társadalmilag nyitott lenni. Vagyis nem elég sem a puszta politikai többségre, sem a puszta szakértői kiválóságra hivatkozni: az új alkotmány legitimitásának éppen abból kell fakadnia, hogy az eljárás egyszerre inkluzív, deliberatív és normatívan önkorlátozó.

Az előzőekben tárgyalt „rövid program” futtatása mellett az új alkotmányra irányuló eljárás időt nyerhet, míg a politikai szenvedélyek lehűlnek és a társadalmi vita megszervezhető.

Ha lesz új alkotmányozás, annak intézményi keretét nagyon tudatosan kell kialakítani. A klasszikus modell az lenne, hogy az igazságügyi tárca vagy egy külön kodifikációs bizottság előkészíti a szöveget, azt a parlament alkotmányügyi fóruma tárgyalja, majd végül az Országgyűlés fogadja el, esetleg népszavazás is megerősíti. Ez a modell technikailag jól működtethető, de önmagában nem oldja meg a legitimációs problémát, mert könnyen a pártelitek és szakértői körök zárt alkotmányozásává válhat. A másik véglet a teljesen „közösségi alkotmányozás” volna, széles nyilvános részvétellel, helyi fórumokkal, online platformokkal, civil és szakmai javaslatokkal, akár külön alkotmányozó gyűléssel. Ez demokratikusan vonzóbb, de a közelmúlt nemzetközi tapasztalatai azt mutatják, hogy a részvétel önmagában nem garantál sem jó normaszöveget, sem politikai elfogadottságot.

Magyar viszonyok között ezért valószínűleg egyfajta „vegyes modell” lehet a legéletszerűbb. A normaszöveg kodifikációját indokolt lenne szakmailag fegyelmezett keretek között tartani – parlamenti és kormányzati felelősséggel, nyilvános szakmai testületek bevonásával, világos felelősségi lánccal. Ezzel párhuzamosan azonban érdemi, nem pusztán szimbolikus társadalmi részvételi csatornákat kellene létrehozni: regionális fórumokat, önkormányzati és egyetemi vitákat, online véleményezési felületeket, tematikus civil-szakmai meghallgatásokat, és olyan közösségi struktúrákat is, amelyek a helyi aktivitást alkotmányozási diskurzussá tudják alakítani. A döntő különbség a korábbi „nemzeti konzultációs” technikához képest az volna, hogy itt nem előregyártott politikai állításokra kellene visszaigazoló választ adni, hanem valós alkotmányos alternatívák között szerveződne a vita. Az alkotmányozás legitimációját így egyetlen heroikus aktus helyett, egy többfázisú, nyilvános és dokumentált folyamat alapozhatná meg.

E folyamat végén a népszavazás kifejezetten kívánatos legitimációs eszköz lehet, de csak bizonyos feltételek mellett. A referendum önmagában nem helyettesíti az előzetes társadalmi deliberációt; sőt, ha a politikai közeg túlságosan polarizált, inkább felerősítheti azt. A népszavazás ezért nem lehet puszta akklamációs technika, amely egy már lezárt elitalkut hitelesít. Akkor szolgálja valóban az alkotmányos legitimációt, ha a társadalom a szavazás előtt ténylegesen megismerheti a tervezetet, annak alternatíváit, költségeit, intézményi következményeit és értékválasztásait. A chilei kudarc egyik tanulsága éppen az volt, hogy az „igen” vagy „nem” szavazat gyakran már nem magáról az alkotmányról szólt, hanem a teljes politikai rendszerbe vetett bizalmat vagy bizalmatlanságot fejezte ki.

Az új alkotmányozás tartalmi kérdései közül különös figyelmet érdemel a kormányforma és az államfői szerep újragondolása. A 2010 utáni tapasztalatok alapján könnyen megszülethet az az intuíció, hogy a túlzottan erős miniszterelnöki pozíciót egy megerősített államfői ellensúllyal kellene korrigálni. Ez elsőre csábító elképzelés, különösen akkor, amikor a köztársasági elnöki intézmény az utóbbi években kevéssé tudott autonóm alkotmányos szereplőként megjelenni. Azonban a kérdés itt sem egyszerűen az, hogy több jogkör jó-e. 

Vincze Attila elemzése e ponton különösen megfontolandó. A tanulmány egyik fontos tézise, hogy a magyar köztársasági elnöki intézmény karakterét nem csupán az alkotmányszöveg, hanem a gyakorlatban kialakult konvenciók, az Alkotmánybíróság értelmezései és a politikai szereplők viselkedése alakították. Más szóval: a magyar elnöki intézmény nem pusztán azért lett sokszor „gyenge”, mert formálisan kevés jogköre volna, hanem azért, mert a politikai kultúra és az intézményi gyakorlat fokozatosan leszűkítette a rendelkezésre álló mozgásteret. Ez a felismerés közvetlenül vezet Sólyom László példájához. Sólyom köztársasági elnökként azért tudott meghatározó alkotmányos szereplő lenni, mert a meglévő jogköreit következetesen, autonóm alkotmányos önértelmezéssel és magas politikai tekintéllyel használta: élt az alkotmányossági vétóval, kezdeményezte az Alkotmánybíróság kontrollját, és nyilvános megszólalásaiban a nemzet egységének, a jogállamnak és az alkotmányosság ethoszának képviselőjeként lépett fel.

Ez a történeti tapasztalat komoly érv amellett, hogy az új alkotmányozás ne reflexszerűen a jogkörbővítésben lássa a megoldást. Lehetséges, hogy a magyar parlamentáris rendszer problémáira nem a hatáskör-bővítés, hanem az eddiginél sokkal autonómabb, jobb minőségű köztársasági elnöki gyakorlat lenne a megfelelő válasz. A bizalom persze nem lehet vak. Nem alkotmányos stratégia azt remélni, hogy majd mindig lesz egy újabb Sólyom László. Az azonban igenis releváns alkotmánytervezési felismerés, hogy a köztársasági elnök jelenlegi jogkörei — megfelelő kinevezési kultúra, pártok feletti legitimáció és erős alkotmányos önkép mellett — jóval nagyobb hatást tehetnek lehetővé, mint amit a közelmúlt gyakorlata sugall. Ebből az következik, hogy a reform első iránya nem feltétlenül az elnöki hatáskörök radikális bővítése kell legyen. Azok garanciális pontosítása és a valóban autonóm elnöki szerepfelfogás ösztönzése irányadó lehet.

Mindazonáltal nem kizárt, hogy bizonyos államfői jogkörök újragondolása indokolt. Ilyen lehet például a kinevezési jogkörök körében a mérlegelési lehetőségek pontosabb szabályozása, egyes alkotmányossági kontrolleszközök erősítése, vagy a rendkívüli jogrendi és intézményközi konfliktushelyzetekben betöltött közvetítő szerep tisztázása. Az ilyen típusú reformok azonban még a parlamentáris logikán belül maradnak. Ettől lényegesen eltér a közvetlen államfőválasztás kérdéséhez problémája.

A közvetlen köztársasági elnökválasztás bevezetése, amely mellett Tordai érvel, ugyanis minőségileg más alkotmányos döntés volna. Előnyei kétségtelenek. Egy közvetlenül választott államfő erősebb demokratikus legitimációval rendelkezne, ami növelhetné a kormánytöbbséggel szembeni alkotmányos autonómiáját, és nagyobb erkölcsi-politikai súlyt adhatna fellépéseinek, különösen válsághelyzetekben.

A kockázatok azonban legalább ennyire jelentősek. A közvetlen legitimációval rendelkező államfő és a parlamenti többség által támogatott miniszterelnök könnyen két, egymással rivalizáló demokratikus felhatalmazási centrumot képezhet. Ha ehhez nem társul világos hatáskörmegosztás, a rendszer tartós legitimációs konfliktusba csúszhat: az elnök saját közvetlen mandátumára hivatkozva politikai szerepet követelhet, miközben a kormány továbbra is a parlamenti többségre alapozza elsődleges végrehajtó legitimációját. Ilyenre a közvetlen közelünkben is van, volt példa elég: a Lengyel Köztársaságban és Romániában.

A magyar alkotmányos tradíció ráadásul alapvetően parlamentáris jellegű. Még ha ez a tradíció – amint arra Szente kutatásai megtanítottak minket – megszakításokkal és torzulásokkal terhelt is, a rendszerváltás utáni közjogi fejlődés egyik fontos tanulsága éppen az, hogy a stabilitást nem feltétlenül az államfő jogállásának átalakítása, hanem a kormányzati felelősség, a parlamenti ellenőrzés és a bírói-alkotmánybírói kontroll együttese biztosítja.

Egy új alkotmányozás ígérete tehát nem csupán abban áll, hogy új normaszöveg születik, hanem abban is, hogy a politikai közösség képes-e tanulni saját alkotmányos kudarcaiból. Az új alkotmány akkor lehet több, mint a 2011-es Alaptörvény ellenkező előjelű változata, ha eljárása nem egyoldalú, legitimációja nem pusztán többségi, és tartalma nem a pillanatnyi politikai sérelmekre adott alkotmányos reakciók halmaza lesz. Olyan alkotmányra volna szükség, amely egyszerre képes helyreállítani a jogállami minimumot, visszafogni a személyi túlhatalmat, megerősíteni a kisebbségek és kiszolgáltatott csoportok védelmét, valamint intézményesíteni a hatalomgyakorlás önkorlátozását. Ha ez sikerül, az új alkotmányozás nem egyszerűen egy korszak végét, hanem végre egy alkotmányos tanulási folyamat kezdetét jelentheti Magyarországon. Olyan változást, amelyben az alkotmányozás közüggyé, sőt, nemzeti üggyé válik.

__________________________________________________________

Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.