Szabó ZsoltA választás éjszakáján túl, kormányalakításon innen, az ország figyelme lassan az új parlament felé fordul. Elindultak az egyeztetések az alakuló ülésről. Az új kormánypárt győzelmi ünnepélésének valamint az alakuló üléssel egybekötött, tervezett ünnepség helyszínválasztása is jelzi, hogy szimbolikájukban szerepet szánnak a parlamentnek. A közeljövő mutatja meg, hogy a szimbolikán túl tényleges szerepet kap-e a törvényhozó testület, amely sokáig leginkább a kormány pecsételőhelyeként működött.
Nem 2010-ben kezdődött el az Országgyűlés intézményének hanyatlása, de akkor erősödött fel igazán. A parlamentáris kormányzás félreértése, kisebb-nagyobb mértékben, 1990 óta kísért: a parlamenti többség kritikátlanul támogatja a kormányt, az ellenzék javaslatait lesöprik. A kutya ugat, a karaván halad. A kormányzati indítványok csont nélkül mennek át, az ellenzékiek nyom nélkül tűnnek el a süllyesztőben. Feltűnő, hogy az új parlament (a színek felcserélését leszámítva) kísértetiesen hasonlítani fog a régihez: koalíciómentes, kétharmados, egypárti többség, gyenge ellenzék, kevés frakció. Jó lenne, ha ez az azonos kiindulóhelyzet ezúttal nem a magyar politikai hagyományok szerint várható kimenethez vezetne.
Az új kormánypárt képvielőinek döntően nincs parlamenti tapasztalata, politikai is alig. 1990-hez hasonlóan igen nagy lesz a képviselői fluktuáció, a lecserélődés aránya. A kormányoldalon mindenképpen, de a legfrissebb nyilatkozatok szerint az ellenzék soraiban is. Fontos feladat lesz az új képvsielőket képezni a parlamenti szabályok, gyakorlat és kultúra terén, ez általában mindig megtörténik valamilyen formában.
Jó lenne, ha a parlament többé már nem egy kötelező, hagyománytiszteletből letudandó terepe lenne a jog- és politikaalkotásnak, hanem annak szíve közepévé válna. Az eddigi, fásult gyakorlat szerint a kornány által diktált tempó utolsó hajrája volt a törvényjavaslatok nagyjából egy hónapos parlamenti elfogadása, amitől már senki nem várt mást, mint a változtatás nélküli rábólintást. Ezzel a kétes dicsőséggel a világ élvonalába tartozunk, hiszen Európában legfeljebb Szerbiában gyorsabb a jogalkotás, ott elég 20 nap is egy törvény elfogadására. Az alapeljárásokat pedig nálunk is, ott is akár két naposra fel lehet gyorsítani, hiszen erre bőségesen elegendő “zsetonja” van a mindenkori többségnek – legalábbis a jelenlegi házszabály szerint. Meggyőződésem, hogy a második kamarával szembeni elutasíó attitűd is részben abból adódik, hogy egy kétkamarás parlament lelassítaná a törvényhozást. Hozzátehetjük: bárcsak így lenne! A jogalkotás nem időre megy - bár a politikusok minél előbb, lehetőleg azonnal szeretnék jogszabályban megvalósulni látni elképzeléseiket. Megvan a politikai többség egy jogalkotási ellensúlyként működő második kamara felállítására, akár részben korporíatív alapon (az ír és szlovén példa alapján), önkormányzatok, nemzetiségek, egyetemek, akadémia stb. által delegált képviselőkkel.
A törvényalkotási futószalag nálunk nem lassabb, hanem egyre gyorsabb lett. A számok nem hazudnak: 2010 óta egyre kevesebb ülés, egyre rövidebb viták, egyre gyorsabb döntések. A “gyárigazgatók” pedig a futószalag mellett állók (a képviselők) számára igyekezett minél elviselhetőbb munkakörülményeket létrehozni: a vitákra be sem kellett menni, csak a határozathozatalra (szavazásra). Az utolsó időkben már az interpellációkról (kormánynak feltett kérdések) is szavazhattak azok, akik a kérdést nem is hallották. A demokratikus parlamentekben általában a vitát követi a szavazás, a kettő, mint a két legfontosabb parlamenti tevékenység, szorosan együtt jár. Ez a jelenlegi abszurd megoldás nagyjából olyan, mintha a bíró az ítélethozatalig a bírósági tárgyalásokon nem is lenne jelen, minek is lenne, hiszen döntését úgysem a tárgyaláson elhangzottak alapján hozza meg.
Várható-e új parlamenti házszabály? Rövid távon biztosan nem, főként két okból. Egyrészt az új kormány első feladatát az EU-támogatások hazahozatalában látja, ami az Unióval való politikai megállapodást, majd pedig azt végrehatjó jogalkotási csomagot, azaz salátatörvény(eke)t feltételez. A jelenlegi házszabály éppen abban erős, hogy fennakadás-mentesen képes biztosítani tetszőleges mennyiségű törvényjavaslat gyors elfogadását. Erre – már csak a forrásvesztéssel fenyegető, ősszel lejáró határidők miatt is – az új parlamentnek szüksége lesz. Másrészt, nálunk nincs házszabály-alkotási kényszer a ciklus elején. A diszkontinuitási elv csak a parlametni szervezetre és eljárásokra vonatkozik, a házijogra nem, vagyis a házszabály – mint normatív szabály – hatályos marad a következő ciklusokban is. Ez más, mint például a német gyakolat: a parlamenti autonómia ottani értelmezése szerint az új parlamentnek saját házszabályt kell elfogadnia, ami ugyan sokszor a régi átvátelét jelenteti, de meghagyja annak esélyét, hogy az új összetételű parlament a belső viszonyokra tekintettel alkosson fair szabályokat. Ez történt a nagykoalíciós időkben, amikor az ellenzéknek összesen egynegyede sem volt, ekkor az ellenzéki jogokat levitték e küszöb alá, hogy továbbra is elérhetőek legyenek számukra.
A konszolidáció után azonban szinte biztos, hogy házszabály-reformra is sor kerül, ezt a Tisza programja is tartalmazza. Számos terület van, ahol erősíteni lehet az ellenzéki jogokat, elsősorban a kormány parlamenti ellenőrzése terén. 2014 óta nincsenek vizsgálóbizottságok, mert felállításukról a parlamenti többség dönt – szemben az erősödő trenddel, amely az ellenzék vizsgálati kezdeményezéseinek helyt ad, a többség akaratától függetlenül is. Legutóbb Ausztriában vezették be 2015-ben – német mintára – a kötelező kisebbségi kezdeményezéssel létrehozott vizsgálóbizottságokat. Nálunk éppen akkortájt szüntették meg őket... A kezdeti nyilatkozatokból úgy tűnik, vizsgálóbizottságokra bőven lesz igény – de nem a hivatalban levő, hanem a leköszönt kormány felelőssége kivizsgálása céljából. Ez nem a parlamenti ellenőrzés célját szolgálja, hiszen a választók politikailag már felelősségre vonták a korábbi többséget. A kimúlt oroszlánnal szembeni harc legfeljebb kampányfogás vagy elterelő hadművelet.
A kérdések, interpellációk súlyának növelése érdekében el kell felejteni – az egyébként nem jogellenes, de az eszközzel való visszaélésnek minősülő – alá- és felkérdezéseket, hogy ez tisztán ellenzéki eszköz maradjon, és a jogalkotási hatékonyság helyett itt érvényesüljön az “egységnyi idő alatt feltehető legtöbb kérdés” elve. Kérdés az is, hogy az új többség – a 2010-es évek többségi stratégiájával szemben - ellen tud-e állni annak a kísértésnek, hogy az “elmúlttizenhatév” kézenfekvő érvével feleljen minden (szak)politikai kérdésre, ezzel a múltra vonatkozó témákat tartson napirenden. A parlamenti ellenőzésnek a politikai felelősséget éppen viselő kormány tevékenységére kell fókuszálnia.
A törvényalkotásban biztosítani kell az ellenzéki indítványok megtárgyalásának garanciáit, mert jelenleg a többség el tudja érni, hogy ellenzéki törvényjavaslat még csak az első tárgyalási szakaszig se jusson el, nemhogy az elfogadáig. Franciaországban havonta, az Egyesült Királyságban nagyjából hetente egy napot tölt el a parlament ellenzéki indítványok tárgyalásával. Frakciónként meghatározott számú javaslat számára a vitát nálunk is garantálni lehetne – még ha az elfogadásra nincs is remény. A zárószavazás előtt, utolsó pillanatban bedobott, nyilvánosság elől így elrejteni próbált indítványok terén az eddigi kormánypárt átmenetileg részbeni önkorlátozást tanúsított, de az utóbbi években újra megugrott a zárószavazást előkészítő módosítások száma. A salátatörvények kiterjedt ökoszisztámáját is vissza kell szorítani, ez ugyanis átláthatatlanná és követhetetlenné tette a jogalkotást (az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez sem 2010 óta folyik...). Valódi, érdemi konzultációk is szükségesek a jogalkotási eljárásban. A parlamenti bizottságok, a jelenlegi semmittevés helyett, tarthatnának meghallgatásokat, szakmai napokat, társadalmi egyeztetéseket. Ehhez persze szükség van rátermett, kompetens bizottsági tagokra és elnökökre.
A parlamenti nyilvánosságon is van mit megújítani: a parlamenti karzatra e sorok írója mindig sok értetlenség árán, szakmai kapcsolatrendszerét felhasználva tudta bejuttatni egyetemi hallgatóinak csoportjait, holott a parlamenti karzat – részben a civil akcióktól való félelem miatt - szinte mindig üres volt. Nem biztos, hogy a hanyatló nyugati, például a svéd parlamenti gyakorlat reális célkitűzés (ott jelentkezés nélkül fel lehet menni a karzatra az ülések alatt, a szabad helyek erejéig), de szélesebbre kell nyitni a kapukat az érdeklődők előtt. Az élő közvetítések nem pótolják az élő találkozást a parlamenti gyakorlattal. Az Országház folyosó- és lépcsőrendszere megengedi a karzatra való folyamatos fel- és lejutást a munka zavartalan folytatása mellett. Biztosítani kell a sajtó képviselőinek jelenleg erősen krolátozott mozgását, munkáját a Házban. És meg kell tölteni gyönyörű parlamentünk legtöbbször üresen kongó tereit civil, társadalmi, szakmai élettel. Legyen a parlament mindenkié!
Honnan fog az új parlamenti többség mintát venni a parlament megújításához? Remélem, hogy nem Oroszországból, vagy Kínából, hanem a – vélt hanyatlásuk ellenére világszerte irigyelt - nyugati demokráciák valamelyikéből, hiszen 1989-90-ben is főként a német alkotmányos rendszer megoldásait vettük át. Bár az utóbbi években a német jelző inkább szitokszó volt a magyar politikai vezetés számára, most is tanulhatunk tőlük, hiszen rendszerük ellenáll a szélsőséges törekvéseknek, a parlamenti munka terén is.
Nyitott kérdés persze, hogy mikor jön el a “konszolidációs pont” az új kormányzat számára. Amikor már nem kell paranoiásan háborús üzemben működni, hanem higgadtan, sőt nagyvonalúan lehet kormányozni. A jobboldalon 2010 óta sokan várták ezt a pontot, amely sosem jött el, hanem maradt a hadiüzem a jogalkotásban is. A jövő fogja megmutatni, hogy a Tisza valóban hajlandó lesz-e lemondani jelenlegi totális hatalmának egy részéről ellenzéke javára – amelynek vezető erejét éppen egykori riválisa alkotja. Komoly önmegtartóztatásra lesz szükség az új többség részéről, hogy - akár saját kormányzati hatalmi pozícióik ellenére – erősítsék a parlament szerepét, különös tekintettel a kormányzat ellenőrzésére, amely mindig másodlagos, megtűrt funkciója volt az Orsszággyűlésnek, és a mindenkori ellenzék gyakorolta. Nem lesz könnyű: nagyjából akkor kell majd ezt a lépést megtenni, amikor már elmúlt a győzelmi eufória, és megjelennek az első repedések az új többségi falon. Reménykedjünk benne, hogy ezt az új esélyt egy parlamentáris kultúra megújítására ezúttal nem szalaszjuk el.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.