I. Bevezetés

2026. április 27. és május 1. között ismét megrendezésre került a nagy hagyományokkal rendelkező nemzetközi adójogi csereszeminárium[1], amelynek ebben az évben az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara adott otthont. A program az Erasmus Blended Intensive Programme keretében, a Pénzügyi Jogi Tanszék szervezésében valósult meg. A budapesti jelenléti hetet egy online felkészülési időszak előzte meg, amelynek során a résztvevő hallgatók nemzetközi munkacsoportokban, egymással konzultálva készítették elő előadásaikat. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karát ebben az évben a szemle szerzői képviselték. Felkészülésüket a Pénzügyi Jogi Tanszék oktatói közül Simon István, Kovács Dániel Máté, Kecső Gábor és Darák Péter segítették.

Az idei csereszeminárium központi témája a digitális gazdaság adóztatása volt. A résztvevők a témakört három nagyobb tematikus egység mentén dolgozták fel, amelyekhez több speciális altéma kapcsolódott. Az első rész a határon átnyúló szolgáltatások adóztatásának kihívásaira koncentrált, különös tekintettel a digitális telephely kérdésére, a digitális szolgáltatások adóinak összehasonlító vizsgálatára, valamint a digitális nomádok és a helyfüggetlen munkavégzés adóztatására. Ezekről szól a szemle II. pontja. A második tematikus egység az adatok és digitális eszközök számviteli és adózási megítélésével foglalkozott, ideértve a kriptoeszközök, tokenek és szoftverek adóztatását, az adatok számviteli értelemben vett eszközként való kezelését, valamint azt a kérdést, hogy a fogyasztók adatai szolgálhatnak-e ellenértékként az általános forgalmi adó rendszerében. Ezeket az összefoglaló III. pontja tárgyalja. A harmadik rész az adóhatóságok digitális működését vizsgálta, különös figyelemmel az adóhatósági adatgyűjtés jogalapjaira, valamint az adatok adóellenőrzésekben és adóigazgatási eljárásokban történő felhasználására. Ezek kifejtése a IV. pontban olvasható. A szemle az V. pontban foglalt összegzéssel zárul. Az alábbiakban elsősorban a magyar előadók által tárgyalt kérdések kerülnek bemutatásra.

II. A határon átnyúló szolgáltatások adóztatása

II.1. Digitális gazdaság és digitális telephely

Az első panel témáját Joana Brachetti, Carlotta Pica, Simon Puchy és Romfa Bianka fejtette ki.

Az előadást Romfa Bianka nyitotta meg, aki a digitális gazdaság történelmi hátterével, kialakulásának folyamatával, valamint főbb jellemzőivel foglalkozott. A magyar előadó előadását a gazdasági fejlődés kezdeti ciklusával indította. Eszerint az államok már a korai időkben is rá voltak szorulva, hogy egymással kapcsolatba lépjenek. A kapcsolat létesítése nem csupán lehetőség volt számukra, hanem szükségszerűség mivel a teljes önellátás fenntartása már ilyenkor is tarthatatlannak és ésszerűtlennek bizonyult. Nyilvánvaló ezen kapcsolatok kezdetben nem voltak olyan intenzívek, mint napjainkra.  Mind a globalizáció, mind globális gazdaság szempontjából kirívóan jelentős eseménynek minősült az ipari forradalom. Egyes szerzők az ipari forradalmat a globalizáció, globális világgazdaság kezdetével azonosítják míg mások egy elkerülhetetlen és megkerülhetetlen mérföldkővel a gazdasági együttműködés történelmében.[2] A 20. századra ezen hatások következtében olyan mértékűvé vált a kölcsönhatás és az összefonódás mind az államok között, mind pedig az államok és a multinacionális, illetve transznacionális vállalatok viszonylatában, hogy ezen entitások mára már szinte értelmezhetetlenek egymás nélkül.[3] A 20. század óta az általunk ismert gazdaság jelentős átalakuláson ment keresztül. Az OECD a „BEPS Action 1” keretén belül utalt is erre, miszerint az eddig ismert hagyományos gazdaság és a digitális gazdaság egymástól elválaszthatatlan és a digitális tér fokozatosan elnyeli a hagyományos gazdaságot ezzel beolvasztva magába. Jóllehet a digitális gazdaság fogalmi kereteinek pontos meghatározása nehézségekbe ütközik, de az kellőképpen megállapítható, hogy a digitalizáció a gazdasági, társadalmi és politikai viszonyokat átformálja. Tágabb értelemben véve a digitális gazdaság fogalomkörébe tartozik minden olyan gazdasági folyamat és szervezeti struktúra, amelynek értékteremtő képessége az infokommunikációs technológiák használatán alapszik.[4] Ezen globális vállalatok bevételeiket túlnyomórészt reklámalapú szolgáltatásokból, digitális tartalmakból, előfizetéses szolgáltatásokból, termékek és felhasználói adatok hasznosításából, illetve jogdíjköteles tartalmak értékesítéséből szerzik. E tevékenységek napjainkra szinte teljesen határokon átnyúlóvá váltak, amely egyszerre a digitális gazdaság egyik legnagyobb üzleti előnye és egyben egyik legnagyobb hátránya és kihívása is. Hiszen ezen digitális cégek képesek elektronikus úton, fizikai jelenlét és telephely nélkül kiszolgálni egy teljes állam fogyasztói piacát.[5],[6] Ebből adódik azon probléma, hogy az érintett államokban gyakran nem jön létre adójogi szempontból telephely, amely megalapozhatná a globális vállalatok adókötelezettségét a forrásország részére. Emellett ezen probléma erősíti és lehetőséget is biztosít ezen multinacionális és transznacionális vállalatok számára, hogy adóterheiket minimalizálják az adóelkerülés legális intézményével. Ennek következtében az adóköteles nyereség és az azt keletkeztető tevékenység földrajzilag elválik egymástól, vagyis az értékteremtés helye és az adózás helyszíne két különböző helyen realizálódik.[7]

Ezt követően az előadást Carlotta Pica folytatta, aki az OECD Modellegyezmény telephelyre vonatkozó fogalmát ismertette. Kifejtette, hogy a telephely egy olyan fix üzleti helyet jelent, amelyen keresztül a vállalkozás a tevekénységét egészben vagy részben kifejti. Emellett felvázolta, hogy az érintett problémát illetően az olasz TUIR[8] rendelkezik megoldással. A szabályozás értelmében a forrásállam adóztatási jogát akkor alkalmazhatja, ha a külföldi vállalat jelentős és folyamatos gazdasági jelenléttel rendelkezik az ország területén.

A szót Simon Puchy vette át, aki a digitális telephely fogalmának nemzetközi megközelítését vázolta fel. Ennek keretében bemutatta a szlovák, az izraeli és az indiai szabályozási megoldásokat, valamint részletesen kitért az ENSZ Modellegyezményének vonatkozó szabályaira és az Európai Unió témához kapcsolódó állásfoglalására.

A prezentációt Joana Brachetti előadása zárta, amelynek keretében ismertette a digitális telephely adóztatásának lehetséges gyakorlati megoldásait. Előadásában bemutatta az egyes adóztatási jogosultságokat a jövőben biztosító kapcsolószabályokat, amelyek a következők: digitális jelenléti mutatók (digital presence indicators), tevékenységalapú (activity-based), mennyiségi (quantitative), valamint felhasználóalapú (user-based) módszer. Hangsúlyozta, hogy ezek akár egyszerre, de akár kombinálva is alkalmazhatók. Végül előadásában ismertette a szabályozás egyik nagy kérdését, avagy melyik szinten lenne a leghatékonyabb a digitális telephely szabályozása: globálisan, regionálisan vagy nemzeti hatáskörben.

Összességében a panel azon alapvető problémára kívánta felhívni a hallgatóság figyelmét, hogy a digitális gazdaság térnyerésével folyamatosan új kihívásokkal kell szembenéznünk. Világossá vált ugyanis, hogy a hagyományos telephely adójogi konstrukciója már nem alkalmas a digitalizáció által generált adózási dilemmák kezelésére.

II.2. Digitális szolgáltatási adók

Ebben a panelben mindegyik előadó digitális szolgáltatási adó kérdésével foglalkozott. Petra Kerndlová, Eleonora Valentini, Nazar Zozulia és Hegedűs Gabriella megállapításai a következők szerint összegezhetők.

A digitális gazdaság adóztatásának alapproblémája, hogy a nagy multinacionális vállalatok jelentős bevételt képesek elérni egy adott állam piacán anélkül, hogy ott hagyományos, fizikai jelenléten alapuló telephellyel rendelkeznének. A klasszikus nemzetközi adójogi szabályok eredetileg a fizikai jelenlétre épülő gazdaság logikájához igazodtak, ezért a digitális üzleti modellek – különösen az online hirdetés, a digitális közvetítő platformok és a felhasználói adatok hasznosítása – új típusú kapcsolóelveket tettek szükségessé. A digitális szolgáltatási adók erre a kihívásra rendszerint forgalomalapú, közvetett jellegű adóként reagálnak. Nem a társaság nyereségét, hanem bizonyos digitális szolgáltatásokból származó bruttó bevételét terhelik.

Nemzetközi szinten az OECD Pillar One kezdeményezése jelenti jelenleg a legfontosabb multilaterális választ.[9] Ennek lényege, hogy a legnagyobb és legnyereségesebb multinacionális vállalatok reziduális nyereségének egy része ahhoz az államhoz kerülhetne, ahol a fogyasztói piac található, akkor is, ha az érintett vállalkozás ott nem rendelkezik telephellyel. A kapcsolóelv tehát a fizikai jelenlétről a bevételen alapuló piaci kapcsolat irányába mozdul el.[10]

A Pillar One gyakorlati működőképessége azonban jelenleg bizonytalan. Ennek egyik fő oka, hogy az Egyesült Államok részéről korlátozott politikai hajlandóság mutatkozik a reform támogatására.[11] Mivel a Pillar One által érintett multinacionális vállalatok jelentős része az Egyesült Államokban illetőséggel rendelkező társaság,[12] az USA együttműködése nélkül aligha alakítható ki valóban működőképes multilaterális megoldás. Az Egyesült Államok továbbá egyes nemzetközi tárgyalási folyamatoktól visszalépett,[13] illetve ellenzi a szektorspecifikus szabályokat is, így különösen a digitális szolgáltatási adókat, mivel álláspontja szerint ezek az adók aránytalanul érintik az Egyesült Államokban székhellyel rendelkező technológiai vállalatokat.[14]

Az Európai Unió 2018-as digitális adózási csomagja hasonló problémára keresett választ: egyrészt a jelentős digitális jelenlét koncepciójával, másrészt egy átmeneti, meghatározott digitális szolgáltatásokra kivetett digitális szolgáltatási adóra (DST) irányuló javaslattal.[15] Az uniós szintű megoldás azonban az egyhangúság hiányában nem valósult meg, így több tagállam saját, nemzeti megoldást dolgozott ki.

Az összehasonlító áttekintés alapján Franciaország, Olaszország és Spanyolország követi leginkább a tipikus európai DST-modellt. Ezekben az államokban az adó tárgya elsősorban a célzott online reklám, a digitális közvetítő platformok működtetése, valamint a felhasználói adatok értékesítése vagy továbbítása. A szabályozások közös eleme, hogy a nagy piaci szereplőket célozzák, magas – 750 millió eurós – globális bevételi küszöb alkalmazásával. Ausztria ezzel szűkebb megoldást választott, mivel digitális adója lényegében az online reklámbevételekre koncentrál. Németországban és Csehországban ezzel szemben jelenleg nincs hatályos DST, bár mindkét országban folyt politikai és szakmai vita ilyen típusú adó bevezetéséről.

Magyarország helyzete különösen érdekes, mert klasszikus értelemben vett digitális szolgáltatási adó nincs. A magyar jogalkotó ugyanakkor a reklámadón keresztül olyan különadót hozott létre, amely bizonyos szempontból hasonló funkciót tölt be. A fizikai jelenléten alapuló adóztatás korlátait forgalomalapú megközelítéssel próbálja meghaladni. A reklámadó tárgyi hatálya átfogó jellegű: a televízióban, rádióban, nyomtatott sajtóban és közterületen közzétett reklámok mellett az internetes reklámokra is kiterjed.[16]

A magyar szabályozás egyik sajátossága, hogy online reklám esetén az adóalany főszabály szerint a reklám közzétevője, aki lehet belföldi vagy külföldi személy, illetve szervezet is.[17] A teher azonban meghatározott esetekben a belföldi reklám megrendelőjére hárulhat át: ha a külföldi közzétevő nem tesz megfelelő nyilatkozatot az adókötelezettség teljesítéséről, akkor a reklám megrendelője válhat kötelezetté.[18]

Kiemelést érdemel továbbá, hogy az online reklámok esetében a szabályozás a magyar nyelvhez, illetve a magyar nyelvű internetes felülethez kapcsolja az adókötelezettséget.[19] Ez a nyelvalapú kapcsolóelv szokatlan, ugyanakkor kifejezetten a digitális szolgáltatások sajátosságaira reagál: nem azt vizsgálja, hogy a szolgáltató hol telepedett le, hanem azt, hogy a reklámtartalom ténylegesen a magyar piacra, magyar fogyasztókra irányul-e. Ebből a szempontból a magyar reklámadó kreatív, de vitatható válasz a digitális gazdaság adóztatásának problémájára.

A reklámadó legvitatottabb eleme a bevezetéskori progresszív kulcsrendszer volt, amely a legmagasabb sávban rendkívül magas adómértéket alkalmazott.[20] Az Európai Bizottság ezt a progresszivitást potenciálisan szelektív állami támogatásként értékelte, mivel álláspontja szerint a kisebb vállalkozásokat kedvezőbb helyzetbe hozhatta.[21] Magyarország az ügyben az Európai Unió Törvényszékéhez fordult, és sikerrel támadta meg a Bizottság határozatát. A jogvita időszakában az adómérték átmenetileg 0%-ra csökkent, majd a felfüggesztés többször meghosszabbításra került. A korábbi szabályozási pálya alapján a reklámadó 2026. július 1-jétől ismét érdemi, 7,5%-os kulccsal tért volna vissza a 100 millió forintot meghaladó adóalaprész tekintetében. A legfrissebb módosítás szerint azonban erre egyelőre nem kerül sor: az adókulcs 2026. július 1-je után is 0% marad, így a reklámadó formálisan továbbra is létezik, tényleges fizetési kötelezettséget azonban jelenleg nem keletkeztet.[22]

A panel egyik fő tanulsága az volt, hogy a digitális szolgáltatási adók egyszerre kínálnak gyakorlati megoldást és teremtenek új problémákat. Előnyük, hogy átmeneti eszközként részben kezelhetik a digitális gazdaság adóztatásával kapcsolatos hiányosságokat, és ösztönözhetik a globális adóreformot. Hátrányuk ugyanakkor a gazdasági torzítás, a kettős adóztatás veszélye, valamint az, hogy az eltérő nemzeti szabályok széttöredezett jogi környezetet hoznak létre.

Összességében megállapítható, hogy a digitális szolgáltatások adóztatása továbbra is nyitott kérdés az európai és a nemzetközi adópolitikában. A jelenlegi állóvíz elsősorban politikai okokkal magyarázható, mivel az államok eltérően érdekeltek a digitális gazdaságból származó adóbevételek újraelosztásában.

II.3. Digitális nomádok adóztatása

A harmadik panelben az előadók a digitális nomádok adóztatásával foglalkoztak, hangsúlyozva a globális szabályozás mellett a nemzeti elemeket is. Jan Novák vezette be a hallgatóságot a fogalmi kérdések körébe. Ezek közé tartozik különösen a digitális nomád fogalma, amely a vonatkozó hazai és nemzetközi szakirodalom szerint jellemzően olyan egyénekre utal, akik tevékenységüket digitális technológia segítségével végzik, függetlenül attól, hogy munkavállalóként vagy egyéb jogi keretek között – például vállalkozóként – dolgoznak. Munkavégzésüket a rugalmasság jellemzi. A digitális nomádok tevékenységének kezelése azért jelent kihívást a nemzetközi adójogban, mert az állandó fizikai jelenléten alapuló adóztatási kapcsolószabályok nehezen alkalmazhatóak a tartózkodási helyüket folyamatosan változtató, országhatárokon átívelő távmunkát végző egyénekre. Ez bizonytalanságot szül az adóügyi illetőség meghatározása és az adóztatási joghatóságok megosztása terén, ami pedig kettős adóztatási problémákhoz vezethet.

Az első előadót követte Francesca Moro, aki az OECD Modellegyezmény 4. cikkében rögzített, belföldi illetőégű személyek meghatározásának kritikus pontjaira összpontosított. Kitért továbbá az OECD Modellegyezmény munkaviszonyból származó jövedelemre és vállalkozási nyereségre vonatkozó rendelkezéseire is. Loris von der Reith a fizikai jelenlétre vonatkozó szabályozást vonta kritika alá és hangsúlyozta az igazságosság kérdését a nemzetközi adójogban. Kitért a digitális nomádok körében alkalmazandó alapelvekre is. Végül Horváth Laura ismertette a magyar szabályozás sajátosságait.

A magyar előadó kitért első körben arra, hogy míg a beutazókra van külön explicit szabályozás, addig a kiutazókra az általános adózási szabályokat tudjuk alkalmazni. A beutazó digitális nomádokat tekintve a magyar kormány először 2021-ben alakított ki szabályozást, mely még csak a munkaviszony keretében történő helyfüggetlen munkavégzést nevezte meg.[23] A 2023-as szabályozás – a Fehér Kártya bevezetésével – már biztosította a vállalkozásban tulajdonosi részesedéssel rendelkezők számára is ezt a lehetőséget.[24]

A digitális nomádok körében az összevont adóalapba tartozó jövedelmek lehetnek relevánsak, ezek közül is az önálló tevékenységből származó jövedelem és a nem önálló tevékenységből származó jövedelem. Előbbiek gyakori példája a megbízási jogviszony. A nem önálló tevékenységből származó jövedelmek zárt listát alkotnak, ellentétben az önálló tevékenységgel.[25] A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Szja. tv.) szerint nem önálló tevékenységnek minősül többek között a munkaviszonyban folytatott tevékenységből, a társas vállalkozás magánszemély tagjának személyes közreműködéséből, a gazdasági társaság vezető tisztségviselőjének tevékenységéből származó jövedelem.[26] Ezek mellett jó példa még az egyéni vállalkozás keretében történő jövedelemszerzés, jóllehet az egyéni vállalkozó jövedelme a külön adózó jövedelmek közé tartozik.

Szó esett még a Szja. tv.-ben rögzített illetőségi szabályokról is. Az itt rögzített szabályok – ahogyan a nemzetközi adóegyezmények szabályai is – egy sorrendet alkotnak.[27] A vizsgálat az első ponttal kezdődik, és addig kell haladni a felsorolt szempontokon, amíg az egyik meg nem valósul. Mindenekelőtt azt szükséges meghatározni, hogy hol minősül belföldi illetőségűnek a digitális nomád. Ez azért fontos kérdés, mert a belföldi illetőségű adóalany a világjövedelme, míg külföldi illetőségű adóalany csak a magyarországi forrású jövedelme után tartozik adófizetési kötelezettséggel Magyarországon. Ismert adózási probléma a digitális nomádok kapcsán az, hogy a magánszemély eredetileg Magyarországon rendelkezik belföldi illetőséggel, de másik országba utazik, és onnan dolgozik. Ebben az esetben is ugyanazon a tevékenységfajták keretében tud dolgozni a digitális nomád: munkaviszony, egyéni vállalkozó, megbízási jogviszony. A Szja. tv. rendelkezéseiből következik,[28] hogy azon belföldi illetőségű személy, aki kizárólag magyar állampolgársággal rendelkezik, ugyanúgy belföldi illetőségű marad akkor is, ha külföldre utazik, és onnan munkát végez. Kiemelendő, hogy minden esetben csak akkor alkalmazható a hazai szabályozás, amennyiben nincs az adott kérdésben alkalmazandó kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmény.

Összességében a panel arra a megállapításra jutott, hogy egyre inkább szükség van a digitális nomádok részletesebb szabályozására, mind nemzetközi, mind hazai szinten, köszönhetően többek között a COVID-19 által előteremtett helyzetnek is.

III. Az adatok és digitális eszközök számviteli és adózási kérdései

III.1. Digitális eszközök adóztatása

Ebben az előadásblokkban Nina Jiao Heidelbergből; Riccardo Baldon Galli Ferrarából; Petr Milichovský Prágából és Kabai Márk az ELTE-ről adott elő a digitális eszközök adózásáról, különös tekintettel a kriptoeszközökre. A téma magyar relevanciáját tekintve a kriptoeszközök adózásán volt a legnagyobb hangsúly. Ennek körében bemutatásra kerültek a személyi jövedelemadóra és a társasági adóra, valamint az ehhez kapcsolódó számvitelre vonatkozó szabályok.

A személyi jövedelemadó szabályozás rövid összefoglalásaként fontos megemlíteni, hogy éves periódusokban kerül sor a jövedelem megállapítására, amely lehetővé teszi a tranzakciók kiátlagolását, ezzel kedvezőbbé téve a tevékenységet a magánszemélyek számára.[29] A jövedelem megállapítása tekintetében kizárólag az releváns, hogy a magánszemély a kriptoeszközt milyen értéken vásárolta meg, és hogy azt milyen értéken sikerült bármilyen egyéb vagyonelemmé alakítania. Ennek megfelelően az egyes kriptoeszközök közötti csere nem minősül jövedelemnek mindaddig, amíg a magánszemély nem cseréli azt bármilyen más vagyonelemmé. A jövedelemkeletkeztetés kizárólag nyilvános, mindenki számára elérhető ügyletek viszonylatában értelmezhető a szabályozás szerint.[30] Bemutatásra kerültek továbbá a kriptobányászatra, szolgáltatásvásárlásra vonatkozó további speciális rendelkezések.[31]

Az adókiegyenlítés a szabályozás további speciális eleme, amely lehetővé teszi, hogy az adóhatósághoz bejelentett veszteséges időszakot követő jövedelmező időszakban, a magánszemély a korábbi veszteségeket adókiegyenlítés formájában érvényesítheti mint megfizetett adót, ezzel is fenntartva a vállalkozói szellemet. Az adókötelezettséggel terhelt jövedelem minimális mértékét is meghatározza a szabályozás az aktuális minimálbér 10%-ában.

A személyi jövedelemadó tekintetében az utolsó kérdés az adóbevallás, amelyet éves szinten a magánszemélynek kell elvégeznie, tehát nyilvántartást vezet az általa folytatott tranzakciókról, ezzel meghatározva a tevékenységből generált jövedelem mértékét, amely az adóhatóságnak az adóztatás alapinformációjaként szolgál.[32] Ezzel összefüggésben fontos azonban beszélni a további hiteles információforrásokról, amelynél kulcsfontosságú a 10/2025 (X. 27.) SZTFH rendelet, valamint az Európai Unió keretében elfogadott DAC (Directive on Administrative Cooperation) 8 irányelv, amelyek útján az adóhatóság  tevékenységgel kapcsolatos hiteles információkhoz juthat hozzá.[33]

A magyar társasági adó áttekintése előtt a vonatkozó számviteli kérdések ismertetése bír relevanciával. Ennek körében fontos kiemelni a nemzetközi és nemzeti gyakorlatot is a kriptoeszközök minősítését tekintve. A nemzetközi gyakorlatban, az IFRS-t áttekintve 2019-ben a Bizottság a kriptoeszközöket készletnek vagy immateriális jószágnak minősítette a használata függvényében. Ha egy vállalat aktívan kriptoeszközök kereskedelmével foglalkozik, akkor azokat a készletben kell feltüntetni, míg ha csak befektetési céllal tartja magánál, akkor az immateriális javak körében.[34] A magyar számvitel körében a 4/2016-os számviteli kérdés releváns. A Nemzeti Adó és Vámhivatal a kriptoeszközöket ennek keretében követelésnek minősítette, amely tehát a magyar álláspontot tükrözi mindaddig, amíg a jogalkotó a minősítési kérdést nem rendezi.

A követeléskénti minősités okán lehetőség nyílik olyan speciális rendelkezések alkalmazására a kriptoeszközök tekintetében is, mint az értékvesztés elszámolása. Az értékvesztés elszámolása lehetővé teszi, hogy ha a kriptoeszköz könyv szerinti értéke és piaci értéke közötti veszteségjellegű különbözet tartósnak mutatkozik és jelentős összegű, akkor adóalapkorrekcióként csökkenthető a vállalkozás által fizetendő adó összege, ezzel reagálva az értékváltozásra.[35]

A magyar társasági adó az adókötelezettséget keletkeztető tevékenységet tágan határozza meg, így az speciális rendelkezések hiányában is kiterjed a kriptoeszközök kereskedéséből elért jövedelemre ugyanis minden a jövedelem- és vagyonszerzésre irányuló, vagy azt eredményező gazdasági tevékenység adókötelezettséget keletkeztet.[36]

Összegzésképpen megállapítható, hogy a magyar személyi jövedelemadó szabályozás kifejezett speciális rendelkezéseket fogalmaz meg, reagálva a kriptokereskedelem speciális jellegére, a jövedelemkeletkeztetéssel kapcsolatosan felmerülő problémákra. A társasági adó viszonylatában a kriptoeszközök követelésként való minősítése okán egyes speciális rendelkezések alkalmazására kerülhet sor napjainkban, valamint maga a társasági adó vállalkozási tevékenység fogalmából fakadóan maga alá tudta vonni a kriptoeszközökkel folytatott tevékenységből származó jövedelmek körét. A kriptoeszközök jogszabályban történő minősítése azonban segítené a következetesebb magyar gyakorlatot egy ilyen speciális gazdasági tevékenység tekintetében.

III.2. Adatok mint eszközök vállalati adóztatása

Az ötödik panel az adatok adózásával és a mögöttes számviteli megfontolásokkal foglalkozott. Közhely, hogy a modern információs társadalom legértékesebb eszköze az adat. Napjaink digitális gazdaságában az adatok a vállalkozások értékes erőforrásává váltak, amelyeket gyakran a 21. század „új olajának”[37] neveznek. A vállalatok iparágakon átívelően támaszkodnak egyre inkább az adatok gyűjtésére, elemzésére és felhasználására annak érdekében, hogy versenyelőnyhöz jussanak, javítsák a döntéshozatal mechanizmusokat, valamint innovatív termékeket és szolgáltatásokat fejlesszenek. A célzott reklámoktól az ellátási láncok optimalizálásáig az adatok ma már a gazdasági értékteremtés központi mozgatórugóivá váltak.

Habár a kérdés technikainak tűnhet, az adatok szemviteli megítélése alapvető összefüggéseket feszeget. Nem egyértelmű, hogy egyes adathalmazokat mely tulajdonságok alapján azonosíthatjuk, illetve az sem, hogy az esetlegesen eszközként kezelt adatok értékét milyen megfontolások alapján fejezzük ki pénzben. A panel részvevői is ezeket a témaköröket érintették. Megvizsgálták, hogy otthonuk számviteli szabályai menyiben engedik adathalmazok immateriális javakként való megjelenítését, illetve, hogy ezen eszközöket hogyan kell értékelni.

Fazekas Márton előadásában Magyarország számviteli szabályozására tért ki. A Sztv. alapján az adatok direkt megjelenítése nehezen képzelhető el, az immateriális javak egyik kategóriája sem fedi le meggyőzően az adatokat. Ennek okát alapvetően az adatok jellegében kell keresni: tekintettel arra, hogy egyes adathalmazok elkülönült azonosítása rendkívül nehézkes, meggyőző módszertan hiányában az ad-hoc elismerés valószínűleg több ellentmondáshoz, mint előnyhöz vezetne. Lényeges szempont, hogy amennyiben önálló jogi státuszt adunk egyes adathalmazoknak, úgy azok már valószínűleg megfelelnek az elkülönítés kritériumának. Láthatjuk, hogy a szerzői jog által védett „adatbázisok” megjelenítése elvileg nem ütközik semmilyen akadályba, hiszen mint szellemi tulajdon, minden további nélkül illeszkedik a számvitel fogalomrendszerébe. Az immateriális javak értékelése alapvetően bekerülési érték alapján történik, vagyis amennyiben az adathalmazokat is ekként kezeljük, úgy azokat is előállításuk költsége (vagy éppen vételára) szerint kell nyilvántartani.

Az előadó – kilépve a nemzeti nézőpontból – egyaránt értékelte az IFRS-ek által nyújtott megoldásokat, pontosabban az IAS 38 – immateriális javak sztenderdet. Elmondható, hogy nemzetközi szinten sincs konzekvensen alkalmazott álláspont az adatok eszközként való kezelésére. A sztenderd definíciós elemeit nem merítik ki megnyugtatóan az adathalmazok, és azok értékelésénél is hasonló dilemmákba ütközhetünk.

Az előadást Riccardo Ballo Galli folytatta az olasz megközelítés ismertetésével. Az Organismo Italiano di Contabilità (OIC) 24 szerint az immateriális javak olyan nem pénzbeli eszközök, amelyeknek nincs fizikai megjelenési formájuk, ugyanakkor több üzleti éven keresztül képesek gazdasági hasznot termelni. Ahhoz, hogy egy eszköz valódi immateriális jószágnak minősüljön, egyedileg azonosíthatónak kell lennie. Az olasz számviteli szabályozás keretében a nyers adat önmagában nem jelenik meg külön mérlegtételként: csak akkor kerül be a mérlegbe, ha valamilyen azonosítható immateriális eszköz részét képezi. Ilyen lehet például az alkalmazási szoftver, a használati jog, a jogilag védett szoftver, a megfelelő jogi védelem alatt álló know-how, illetve az aktiválható fejlesztési eredmények.

Philipp Heyek a német szabályozást ismertette. Az eszköz fogalma magában foglal minden olyan dolgot, jogot vagy gazdasági lehetőséget, amely értékkel bír, hasznosítható, és amelyért a piaci szereplők fizetni hajlandók. Az adat elvileg ebbe a kategóriába sorolható, azonban nem egyértelmű, hogy a nyers adat mikor minősül már önálló eszköznek, illetve mikor marad pusztán egyedi, nem értékelhető adatpont. Az adójogi elszámolás szempontjából egy eszközt akkor kell a mérlegben kimutatni, ha az a vonatkozó szabályok szerint a vállalkozáshoz rendelhető. Immateriális eszközök esetében további feltétel, hogy csak ellenérték fejében megszerzett javak aktiválhatók. Az immateriális jelleg pedig arra utal, hogy az adott eszköz nem rendelkezik fizikai megjelenéssel.

Végül Jan Papajanovský a Cseh szabályozással folytatta az előadást. Kifejtette, hogy a magyar megközelítéshez nagyon hasonlóan rendezi Csehország is a kérdést, ugyanis ahhoz, hogy az adathalmaz immateriális eszközként feltüntetésre kerüljön, először egyfajta jogi elismerés szükséges, hiszen különben egyik nevesített kategóriába sem tartozhat. A szabályozás tehát alapvetően nem kezeli eszközként az adathalmazokat.

Az előadást egy összehasonlítás zárta. Az előadók kiemelték, hogy ugyan a szabályozás egyes államok esetén szűkebb, más államok esetében tágabb definíciót ad az immateriális javak megjelenítésére, az adathalmazokat egyik szabályozó sem tekinti magától értetődően olyan eszköznek, amely a számviteli mérlegbe felvehető. Az adatok lehetséges értékelése is egy irányba mutat: az országok mindegyike a bekerülési költséget veszi alapul, egyedül Magyarország esetén van lehetőség bizonyos esetekben a piaci érték megjelenítésére.

III.3. Adattal történő fizetés az Áfa szemszögéből

A hatodik panel témája a személyes adatokkal történő fizetés adóztatásának kérdése volt. A digitális szolgáltatások gyakran ingyenesnek hirdetik magukat, de a felhasználók valójában személyes adataikkal fizetnek a használatukért. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy ez a fajta fizetés minősülhet-e ellenszolgáltatásnak az általános forgalmi adó rendszerében, és emiatt megadóztathatóvá válik-e az ilyen szolgáltatásnyújtás.

Borsos Barbara, a panel első előadója, bemutatta a témához kapcsolódó uniós szabályozást. Az európai uniós jog szerint egy tranzakció akkor tartozik az áfa hatálya alá, ha termékértékesítésről vagy szolgáltatásnyújtásról van szó, azt adóalany végzi, és ellenszolgáltatás fejében teljesítik.[38] Fontos szempont, hogy az ellenszolgáltatásnak nem feltétlenül kell pénznek lennie. Emellett az Európai Unió Bíróságának gyakorlata alapján további feltétel, hogy a szolgáltatás és ellenszolgáltatás között közvetlen kapcsolat álljon fenn.[39]

Az előadó rámutatott azokra a kihívásokra, amelyek a személyes adatok ellenértékként való kezelését nehezítik. A személyes adatokkal történő fizetés nem tekinthető hagyományos tranzakciónak, hiszen a felhasználók azonos szolgáltatást kapnak függetlenül attól, hogy pontosan mennyi adatot osztanak meg a szolgáltatóval. Problémát jelent az is, hogy a felhasználók nem tárgyalnak az adatok értékéről, hanem csupán elfogadják az általános szerződési feltételeket. Emiatt pedig nehéz bizonyítani a közvetlen kapcsolatot a szolgáltatás és az ellenszolgáltatásként funkcionáló adat között. További nehézség az adatok értékének meghatározása. A személyes adatoknak nincsen egy pontosan meghatározott objektív áruk. Értékük függ a kontextustól, az adat típusától, valamint a felhasználás módjától is. Ráadásul még nem létezik olyan módszer, amellyel ezt objektíven mérni lehetne.

A magyar előadó kitért továbbá a magyar szabályozás hiányosságaira is. A jelenlegi hazai adójogi rendszer még nem alkalmas arra, hogy nyomon kövesse a határokon átnyúló adatcseréket. Ezt a problémát tovább nehezíti az a tény, hogy a digitális szolgáltatásokat legtöbb esetben olyan multinacionális cégek nyújtják, amelyek székhelye nem Magyarországon található. Emellett a magyar jogrendszer tekintetében is problémát jelent a személyes adat értékének meghatározása. A csereügylet esetén a jogi szabályozás a termék szokásos piaci árát veszi alapul, viszont az adat esetén ennek mértékét szintén nehéz meghatározni.[40]

A panel következő előadója, Kevin Billig a témát a német jogi szabályozáson keresztül mutatta be. A személyes adatokkal történő fizetés a német jogrendszerben leginkább a csereügylethez hasonlítható. Egy csereügylet akkor adóztatható az áfa szempontjából, ha van egy fogyasztó által nyújtott szolgáltatás, megállapítható a közvetlen kapcsolat és az ellenszolgáltatás pénzben kifejezhető. A személyes adatok kapcsán hasonlóan a magyar jogrendszerhez itt is a kérdés a személyes adat értéke. Itt sincs olyan szabály vagy módszer, amelynek segítségével a személyes adatot pénz formájában ki tudnánk fejezni. A német szakirodalom többségében támogatja az adatok megadóztatását, ugyanakkor még a német jogrendszerben is több problémát vet fel ennek a gyakorlatban történő megvalósítása. Az előadó kérdésként fel is vetette, hogy vajon az Áfa-e a legmegfelelőbb adó az adatok megadóztatására.

A panel záróelőadója, Giulia Lattarulo, az olasz szabályozási környezetet mutatta be, különös hangsúlyt fektetve az olaszországi Meta-ügyre.[41] Az Olasz Gazdasági Versenyhivatal azért bírságolta meg a Facebookot, mert a vállalat reklámozási gyakorlatát nem találta megfelelőnek. A bíróság érvelése alapján a személyes adatok valódi gazdasági értékkel bírnak. Ez azt jelenti, hogy még ha egy szolgáltatás látszólag ingyenes is, gazdasági szempontból valójában egy csereügylet történik. A bíróság kimondta: ha egy platformot ingyenesként tüntetnek fel anélkül, hogy a felhasználókat egyértelműen tájékoztatnák az adataik felhasználásáról, azzal a cég megtévesztő gyakorlatot folytat.

Összességében egyre több kezdeményezés irányul a személyes adatok ellenértékként való kezelésére, ez a lépés azonban számos kihívással jár. Továbbra is tisztázatlan, hogy miként lehetne objektívan meghatározni az adatok értékét és milyen szabályok szerint kellene megállapítani a teljesítési helyet.

IV. Az adóhatóságok digitális működése

IV.1. Adóigazgatás a digitális korban

A hetedik panel az olasz, magyar és cseh tagállami adóhatóságok korszerűsítési fejlesztéseit, valamint a ViDA (value added tax in the digital age) csomag[42] implementálásának következményeit taglalta. Giacomo Imbevaro az MI és a digitalizáció hatásait vizsgálta a jogalkalmazásban, az automatikus döntéshozatal kérdését körbejárva. Küzmös Imre Farkas a ViDA végrehajtását vizsgálta Magyarországon, az elektronikus számla, adat és más technikai kérdések szintjén. Karolína Chladecká a DAC7 irányelvről beszélt Csehországban, ami az adóátláthatóság és a belső piac megfelelő működése érdekében bevezette a platform-üzemeltető eladók jelentéstételi kötelezettségét.

A nyitó előadás Giacomo Imbevaro-t illette, aki először az információ digitális adattá változtatását ismertette. Ehhez adatbázisok széles körű létesítése szükséges, ahol szervezett, digitális formában tárolnak rengeteg információt az adózókról. Az adóhatóság digitális infrastruktúrája kapcsán szó esett a munkafolyamat-egyszerűsítő menedzsment szoftverekről, az adatanalizáló szoftverek általi ellenőrzésről és a hatóság-kliens kapcsolat digitalizációjáról. A fókusz az MI és az automatikus döntéshozatal kapcsolata volt hatósági eljárásokban. A gépi-tanulással felruházott MI, de az egyszerű algoritmus is képes automatikus, autonóm döntéshozatalra. Olaszországban most is futó rendszerek vizsgálják a beküldött adóbevallásokat, kiszűrve az anyagi és számítási hibákat, biztosítva az adóköteles jövedelmek, az adók, a járulékok és a biztosítási díjak helyes rögzítését, valamint a bevallásból eredő fizetési mulasztások, csökkentéseket rendezését. Kihívást jelent az algoritmikus diszkrimináció, amikor a rendszert elfogultságtól torz adatokkal táplálják be. A betanított algoritmus aztán ezeket magába építi és döntési kritériumként használja. Az átláthatóság problémája, hogy a gépi-tanulásos MI nem puszta paraméterek alapján dönt és az gyakran érthetetlen, átláthatatlan. Külön erőfeszítés kell a kimeneti eredmények értelmezéséhez és a lépések visszakövetéséhez (fekete doboz). A végső kérdés a felelősség volt. Az olasz MI törvény a 2024/1689 uniós rendelet nyomán algoritmikus alapelveket állított fel: az algoritmus technikai szabálya egy jogi szabály tükörképe kell legyen és az nem mérlegelhet. Az algoritmus megismerhető. Az algoritmikus megkülönböztetés-mentes és a kliensnek joga van a meghallgatáshoz. A 2025-ös törvény fenntartásokkal engedi a nem-MI algoritmusokat és tiltja a tiszta MI algoritmusok automatizált döntését.

A második előadást Küzmös Imre Farkas tartotta a ViDA csomag magyar megvalósításáról. A reform újítása az elektronikus számla alapértelmezetté tétele B2B[43] viszonyokban, a derogációs eljárás[44] megszüntetése és egy kötelező, uniform és digitális jelentési rendszer jogi alapjainak lefektetése. A ViDA forrása az EN 16931 európai számlázási standard,[45] ami biztosítja a dokumentumok rendszerek közötti összehangoltságát. A szabványosított megközelítés univerzális keretrendszere csökkenti a tagállami adóhatóságok adminisztratív terheit. Célkitűzés az áfacsalások visszaszorítása és az áfarés[46] uniós szintű csökkentése. A változásnak köszönhetően a NAV átállhat az utólagos, bevalláson alapuló ellenőrzésről az adatokon nyugvó, közel valós idejű, tranzakciós szintű kockázatelemzésre. A számla fogalma átformálódik, a jövőben csak strukturált XML fájlok lesznek jogszerű számlának tekinthetők. Habár B2C viszonyokban továbbra is lehetnek papír bizonylatok, a fogyasztó kötelezheti az eladót elektronikus számla kibocsájtására. Magyarország egy ötpilléres szerkezetet fog bevezetni, melynek fő jellemvonása a decentralizáltság. A számlák továbbításához nem szükséges az állami infrastruktúra, ahhoz a piaci szereplők technikai végpontjait veszik igénybe. A NAV mind az eladótól, mind a vevőtől megkapja a számlaadatot, ezzel zárt körré téve a folyamatot és mindenkor biztosítva a számla tartalmának ellenőrizhetőségét. Szükség van egy hiteles csatornára az eladó és a vevő között, amit kiegészít egy magasan automatizált adatszolgáltatási rendszer a vevői oldalon. A kibocsájtó kizárólag a vevőnek küld számlát, csak az így kapott elektronikus dokumentumok lesznek belföldön elfogadottak. A ViDA felállít egy PEPPOL[47] nevű hálózatot és szabványrendszert, lehetővé téve az egységes formátumban (Peppol BIS) kommunikálást a hatékonyabb és gazdaságosabb adminisztrációért. Alternatívaként Magyarország felajánl egy központosított API-nyilvántartást a belföldi tranzakciókra. A számlázási modell elővalidációt követel, ami növeli a számlázószoftvert nyújtók és a szolgáltatásnyújtók felelősségét. Kibocsátás előtt a szoftver ellenőrzi az adatfájlok összetételét, a vevő adószámát, anomália esetén blokkol. Az automatikus jelentésen túl a vevőt terheli a státusz-jelentés felelőssége is hibás számlák esetén. A könyvelők inkább kontrollerekké válnak, új feladatuk az algoritmusba vetett bizalom megőrzése. Az emberi szemmel könnyen értelmezhető adattartalom, az adatfájl összehasonlítása a mögötte húzódó tranzakcióval lehetővé teszi a diszkrepanciák kiszűrését, a folyamat nyomon követését, ellenőrzését. A tagállamok számára az átállási határidő 2030, Magyarország célja 2028.

A záró előadást Karolína Chladecká tartotta a DAC7 hatásairól, ami a Model Rules for Reporting by Platform Operators with respect to Sellers in the Sharing and Gig Economy c. OECD dokumentum tükreként készült; ez a 2021/514/EU tanácsi irányelv. A DAC7 lehetővé teszi az információk automatikus cseréjét az adócsalás, az adóelkerülés és az adókijátszás elleni küzdelem eszköztárának bővítése érdekében. A platformüzemeltetőket 2023. január 1-jétől terheli nyilvántartásbavételi- és jelentéstételi kötelezettség. Megjegyzendő, hogy itt egy jelentéstételi és átláthatósági keretrendszerről van szó, nem pedig valós idejű megfelelési vagy végrehajtási eszközről. Előrelépést jelent, hogy több adat vált hozzáférhetővé és hogy új információk állnak rendelkezésre az összehangolt ellenőrzési tevékenységekhez. Problémát jelent azonban a központi adatbázis más rendszerekkel (VIES, CESOP etc.) való összeegyeztethetetlensége és az automatizált kockázati pontozás korlátai. Ami az irányelv hatékonyságát illeti, az támogatja az ellenőrzéseket és a megfelelés-vizsgálatokat, elsősorban a kevésbé súlyos jogsértéseknél. A rendszer hasznos a koordináció szempontjából, de a megelőzés terén korlátozott. A DAC7 keretrendszere, amihez a ViDA koncepcionális inspiráció volt, előírja a havi jelentéstételt, a tranzakció-részletezettségű eladó-centrikus megközelítést, a koordinált adatstruktúrát és az egységes adatportált. Ez lehetővé teszi a fejlett kockázati modelleket, a leányvállalati adatforrásokról a komplex forrásokra való átállást, az automatizált adatfeldolgozást és a proaktív ellenőrzést.

Összességében a megkésett digitalizáció és az MI beépítésének egyidejű lebonyolítását láthatjuk az adóigazgatásban. Míg a digitalizáció nyújtotta gazdaságosság és hatékonyság nagy optimizmusra adhat okot, a széleskörű adatgyűjtéssel való visszaélés és az MI kiismerhetetlensége számos erkölcsi és jogi kihívást jelent. Az elkövetkező évek esetjoga fogja megmondani, hogy mi ezekre a megoldás. Jelenleg a mérlegelés és a végső döntés ember számára történő fenntartása a legtöbb, amit tehetünk a felelősség meghatározása és a jogállamiság megőrzése érdekében.

IV.2. Az adóhatóságok által végzett adatkezelés az ellenőrzések és adóeljárások során

A nyolcadik és egyben utolsó panelbeszélgetés az adóigazgatás egyik legaktuálisabb kérdését vizsgálta: az adóhatóságok által felhasznált adatok szerepét az ellenőrzési és adóeljárási gyakorlatban. A téma két, egymást kiegészítő perspektívából került bemutatásra. Egyrészt az Európai Unió közigazgatási együttműködési rendszerének fejlődésén keresztül, másrészt a digitalizáció és a mesterséges intelligencia alkalmazásának technikai és jogi aspektusai felől.

Bányai Bálint előadása az uniós szintű adóigazgatási együttműködés jogi kereteire koncentrált, különös tekintettel a DAC irányelvre és annak módosításaira. Az előadás rámutatott arra, hogy a 2011-ben elfogadott irányelv az elmúlt másfél évtizedben dinamikus fejlődésen ment keresztül, amelynek eredményeként az információcsere rendszere mind tartalmában, mind működésében jelentősen kibővült. Az egyes módosítások (DAC2–DAC9) újabb és újabb kockázati területeket vontak a szabályozás hatálya alá, ideértve többek között a pénzügyi számlainformációk automatikus cseréjét, az agresszív adótervezési konstrukciók jelentését, a digitális platformgazdaság szereplőit, valamint a kriptoeszközökkel kapcsolatos adatszolgáltatást.

Kiemelendő, hogy az információcsere különböző formái – különösen az automatikus információcsere – az elmúlt években az adóhatósági együttműködés meghatározó eszközeivé váltak. Ennek következtében a tagállami adóhatóságok korábban nem látott mennyiségű és részletességű adathoz férnek hozzá, amely alapjaiban alakítja át az ellenőrzési tevékenységek jellegét. Az előadás hangsúlyozta, hogy a DAC fejlődése jól tükrözi az uniós jogalkotó azon törekvését, hogy a globalizált és digitalizált gazdasági környezet kihívásaira egyre inkább integrált és adatvezérelt válaszokat adjon.

A jogi keretek bemutatását követően Giacomo Imbevaro, a Ferrarai Egyetem hallgatójának előadása az adatfelhasználás technológiai dimenzióit helyezte előtérbe. Részletesen ismertette, hogy az adóhatóságok milyen kiterjedt adatvagyonnal rendelkeznek, amely magában foglalja az adózók személyes és pénzügyi adatait, a bevallási információkat, a tranzakciós adatokat, valamint a harmadik felektől és más államok hatóságaitól származó adatokat. Ezen adathalmazok teszik lehetővé a fejlett adatelemzési módszerek alkalmazását az adóigazgatásban.

Az előadás középpontjában az adat-analitika és a kockázatelemzés állt. Az algoritmusok képesek nagy volumenű adatállományok összevetésére, mintázatok azonosítására és olyan anomáliák kiszűrésére, amelyek adóelkerülésre vagy egyéb jogsértésekre utalhatnak. A kockázatalapú kiválasztási rendszerek így jelentősen növelik az ellenőrzések hatékonyságát, lehetővé téve az erőforrások célzottabb felhasználását.

Külön figyelmet kapott a mesterséges intelligencia szerepe, különösen a gépi tanuláson alapuló rendszerek alkalmazása. Az ilyen megoldások – mint például az olasz gyakorlatban alkalmazott modellek – képesek komplex összefüggések feltárására és differenciált kockázati profilok kialakítására, ezáltal támogatva az adóhatósági döntéshozatalt. Ugyanakkor az előadás kritikai megközelítést is alkalmazott, rámutatva az alkalmazásból fakadó jogi és etikai kihívásokra.

E körben kiemelendő az algoritmikus diszkrimináció veszélye, amely a torz vagy nem reprezentatív adatbázisok használatából eredhet, továbbá az átláthatóság hiánya, amely különösen a gépi tanulási modellek esetében jelentkezik („black box” probléma). Emellett alapvető jelentőségű a felelősségi viszonyok tisztázása. Noha az algoritmusok az adminisztratív döntéshozatal támogatását szolgálják, a döntések jogszerűségéért és megalapozottságáért továbbra is az azt alkalmazó viseli a felelősséget.

Összegzésként megállapítható, hogy az adóigazgatás jelenleg egy átfogó digitális transzformációs folyamat közepén áll. A DAC irányelv és annak módosításai biztosítják az adatmegosztás jogi és intézményi kereteit, míg az adat-analitikai és mesterséges intelligencián alapuló technológiák lehetővé teszik ezen adatok hatékony és célzott felhasználását.

Mindazonáltal a hatékonyságnövekedés mellett egyre hangsúlyosabbá válnak az alapjogi, adatvédelmi és jogállamisági szempontok. A jövő kihívása abban rejlik, hogy az adóhatóságok miként képesek az adatvezérelt működés előnyeit úgy kiaknázni, hogy közben biztosítják az átláthatóságot, az elszámoltathatóságot és az adózók eljárási jogainak maradéktalan érvényesülését.

V. Zárszó

Összességében megállapítható, hogy a digitális gazdaság adóztatása továbbra is az európai és nemzetközi adópolitika egyik legösszetettebb és legaktuálisabb kihívása. A csereszeminárium során jól láthatóvá vált, hogy a hagyományos adójogi kategóriák – például a telephely, az adóügyi illetőség, valamint az adóhatósági ellenőrzés klasszikus eszközei – számos esetben nehezen alkalmazhatók a digitalizált gazdasági folyamatokra. A résztvevők előadásai rávilágítottak arra is, hogy az egyes jogrendszerek eltérő, ugyanakkor több ponton hasonló megoldásokkal próbálnak reagálni a digitális szolgáltatások, a kriptoeszközök, az adatok gazdasági értéke, valamint az adóigazgatás digitalizációja által felvetett kérdésekre.

A színvonalas előadások nemcsak új szakmai ismeretekkel szolgáltak, hanem lehetőséget teremtettek a német, olasz, cseh és magyar egyetemek közötti szakmai kapcsolatok további erősítésére is. A következő, 2027. évi nemzetközi adójogi csereszemináriumnak a prágai Károly Egyetem jogi kara ad majd otthont.

__________________________________________________________

[1] A szemlét szerkesztette Kecső Gábor, lektorálta Simon István.

[2] Szűcs Anita: Etűdök globalizációra – Arrighi, Wallerstein és Amin a világgazdaságról. In: Balogh Péter – Dobos András – Forgács Attila – Nagy Beáta – Szűcs Anita (szerk.): 60 éves a Közgazdaságtudományi Egyetem. A Jubileumi Tudományos Konferencia alkalmából készült tanulmányok: 4. kötet. Budapest, Aula Kiadó, 2008. 235–247. o. Ezen tanulmány keretében a szerző az alábbi műveket foglalta össze: Amin, Samir: Economic Globalism and Political Universalism: Conflicting Issues? (Journal of World-Systems Research, 2000); Wallerstein, Immanuel: Globalization or the Age of Transition? – A Long-Term View of the Trajectory of the Word System (International Sociology Vol. 15 2, 2000); valamint Arrighi, Giovanni: The Global Market (Journal of World-Systems Research, 1999).

[3] Csáki György: Nemzetközi gazdaságtan. Budapest, 2017

[4] Pulay Gyula, Teski Norbert: A digitális gazdaság méltányos megadóztatásának kihívásai. 2020. 08.04

[5] OECD: Public DiscussionDraft – BEPS Action 1: Address the Tax Challenges of the Digital Economy, 24 March 2014-14 April 2014 (a továbbiakban: a BEPS Vitaanyag) 91-106. pont

[6] Varga Erzsébet: A digitális vállalkozások adóztatásának kihívásai. In: Zágon Csaba – Szabó Andrea (szerk.): Közös kihívások, egykor és most Tanulmánykötet. Magyar Rendészettudományi Társaság Vám- és Pénzügyőri Tagozata, Budapest, p. 268.

[7] BEPS Vitaanyag 119. pont

[8] TUIR (Testo Unico delle Imposte sui Redditi, D.P.R. 917/1986): az olasz jövedelemadó-törvény egységes szerkezetű szövege, amely szabályozza a természetes és jogi személyek adózását.

[9] OECD, Tax Challenges Arising from Digitalisation – Report on Pillar One Blueprint: Inclusive Framework on BEPS, OECD/G20 Base Erosion and Profit Shifting Project, OECD Publishing 2020., 3. o.

[10] Uo. 11-13. o.

[11] The White House: The Organization for Economic Co-operation and Development (OECD), Global Tax Deal, Presidential Memorandum, 2025.

[12] Florian Dierich: Towards a new solution for taxing cross-border services? Trade-offs in designing UN Tax Convention Protocol 1, ICTD Policy Brief 19, Brighton: Institute of Development Studies, 2025., 11. o.

[13] United States Mission to the United Nations, Statement at the Session for the Intergovernmental Negotiating Committee on the UN Framework Convention on International Tax Cooperation, 2025.

[14] Florian Dierich, ICTD Policy Brief 19, 2025. 13. o.

[15] European Commission, Proposal for a Council Directive laying down rules relating to the corporate taxation of a significant digital presence, COM (2018) 147 final (21.3.2018), 3-5. o.; European Commission, Proposal for a Council Directive on the common system of a digital services tax on revenues resulting from the provision of certain digital services, COM (2018) 148 final (21.3.2018), 8-11. o.

[16] 2014. évi XXII. törvény a reklámadóról (A továbbiakban: Reklámadó tv.) 2. § (1) bekezdés

[17] Reklámadó tv. 3. § (1) e) pont

[18] Reklámadó tv. 2. § (2) bekezdés

[19] Reklámadó tv. 2. § (1) e) pont

[20] Reklámadó tv. 5. § f) pont (közlönyállapot)

[21] Reklámadó. Andersen Adószótár, 2025.

[22] 87/2026. (IV. 23.) Korm. rendelet a reklámadóról szóló 2014. évi XXII. törvény veszélyhelyzet ideje alatt történő alkalmazásáról 2. §

[23] A digitális nomádok Magyarország területén történő tartózkodásával összefüggő szabályozás kialakításáról szóló 1516/2021. (VII. 29.) Korm. határozat

[24] A harmadik országbeli állampolgárok beutazására és tartózkodására vonatkozó általános szabályokról szóló 2023. évi XC. törvény 62. § (1) bekezdés

[25] Simon István: Pénzügyi jog II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, (2022), 167. oldal

[26] Szja. tv. 24. § (1) bekezdés

[27] Szja. tv. 3. § 2. pont

[28] Szja. tv. 3. § (2a) bekezdés

[29] Szja. tv. 67/C. § (1)

[30] Szja. tv. 67/C. § (2)

[31] Szja. tv. 67/C. § (4)

[32] Szja. tv. 67/C. § (7a)

[33] 2024. évi VII. törvény 16/A. §

[34] IFRS: Holdings of Cryptocurrencies – June 2019

[35] A számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (A továbbiakban: Sztv.) 55. § (1) bekezdés; A társasági adóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény (A továbbiakban: Tao. tv.) 7. §

(1) n)

[36] Tao. tv. 1. §

[37] Marcin Szczepanski: Is data the new oil? Competition issues in the digital economy, European Parliamentary Research Service, Members’ Research Service, PE 646.117, 2020.

[38] 2006/112/EK irányelv 2. cikk

[39] CJEU, judgement of 3 March 1994 – Case C-16/93 – Tolsma, ECLI:EU:C:1994:80

[40] Az általános forgalmi adóról szóló 2007. évi CXXVII. törvény 66. § (2) bekezdés

[41] Italian Council of State Council of State, Sixth Section, 29 March 2021, n. 2631

[42] 2025/516/EU irányelv, 2025/517/EU

__________________________________________________________

Az írás a szerzők véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.