Kovács Szitkay EszterA következő blogbejegyzés egy kutatási projekt kereteit és megállapításait foglalja össze, amelyek a rendőrség, a legitimáció és ez utóbbi feltételei, illetve következményei körül fogalmazódtak meg.
A legitimáció számos társadalomtudományos területen megjelenik: legyen az a jogtudomány, politikatudomány, vagy akár a bűnügyi tudományokon belül a kriminológia. Mindegyik területen kissé más tartalommal találjuk meg, de végső soron azt jelzi számunkra, hogy a (köz)hatalommal rendelkezők joga e hatalomhoz az állampolgárok szemében is elismert-e. A kérdést egészen addig a gondolatig visszafejthetjük, miszerint minden társadalomban szükség van rendre, biztonságra, kiszámíthatóságra, amely mentén működni képes a közösség – ám ehhez szükség van a közösség egy igen kis csoportjának az ehhez szükséges hatalomhoz ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson. Ennek a hatalomnak a közösség többi tagjának szemében is elismertnek kell lennie. Ám ennek ára van: a közösség tagjai valójában folyamatosan elvárásokat fogalmaznak meg a hatalom birtokosaival szemben. A hatalommal rendelkezők feladata, hogy ezekre a (legitimációs) elvárásokra válaszoljanak – a legitim és illegitim hatalomgyakorlás épp itt válik el: a hatalommal rendelkezők azon képességében, hogy tisztelik-e a közösség többi tagjának legitimációs igényeit vagy sem.
Az exploratív szemléletű kutatás középpontjában a legitimáció áll, vagyis az a legitim hatalom, amit jogszerűnek ismernek el az érintett szereplők. Ennek egyik oldalán az állampolgárok állnak, akik ezzel a hatalommal valamilyen viszonyban állnak: elismerik vagy akár elutasítják azt. A másik oldalon pedig értelemszerűen a hatalommal rendelkezők állnak, akik szintén valamilyen viszonyban állnak saját hatalmukkal (self-legitimacy). A jelen kutatás a legitimáció körüli kérdéseket az állampolgárok és a rendőrség viszonyában vizsgálja. A rendőrség legitimitása egy széles körben tárgyalt téma – elsősorban az angolszász irodalomban. Mégis, tekintettel annak dinamikus, kontextusról kontextusra változó jellegére, számos nyitott kérdést tartogat számunkra. Így a konceptualizációt érintő kérdések mellett a gyakorlatban felmerülő problémákra is célom volt rávilágítani.
Ezeknek megfelelően a következőket kutatási kérdéseket jártam körül:
1) milyen elemekből/ feltételekből állhat a legitimáció, valamint ezek az empirikus kutatások tükrében hogyan alakulnak (összehasonlítva őket hova kerülnek a hangsúlyok),
2) az állampolgárok és a rendőrök közötti viszonyban milyen előnyt jelenthet a legitimáció megléte,
3) kimutatható-e valamilyen kapcsolat a feljelentés elmaradásával,
4) léteznek-e olyan rendészeti programok, amelyek tudatosan építenek a legitimációra céljuk elérésében.
Az első kérdés kiindulópontja magának a különböző legitimációs megközelítéseknek az azonosítása volt – ezek mentén érthetőek meg jól a különböző nézőpontok a legitimációs elemekről, feltételekről. Elsősorban az empirikus és normatív legitimációs megközelítéseket szükséges elhatárolnunk. Míg az előbbi azon a döntésen, ítéleten alapszik, hogy az állampolgár elismeri-e a hatalommal rendelkező hatalmát, addig a normatív „iskola” már további feltételeket szab, mondván, az empirikus irány túl szűkkörű, nincs tekintettel olyan szempontokra, amelyek egyébként fontos szerepet játszanak a legitimációban (hogy egy példa mentén jól érzékelhető legyen: a legitimáció „elnyerése” az állampolgárok szemében úgy is lehetséges, hogy közben jogszerűtlenül jár el a hatalommal rendelkező, így van olyan álláspont, miszerint a jogszerűség is eleme, feltétele a legitimációnak). Az empirikus legitimáció megközelítés egyik legkiemelkedőbb kutatója Tom Tyler, aki empirikus kutatások mentén fogalmazta meg azt a tételt, ami azóta is alapvetően határozza meg a legitimációval kapcsolatos gondolkodást a kriminológiában (de azóta már megannyi területen is elterjedt) eljárási igazságosság elméletén (Procedural Justice Theory) keresztül. Ennek lényege az a felismerés, hogy a rendőr–állampolgár interakcióban 1) az állampolgár legalább annyira tart magától az eljárástól, mint annak kimenetelétől; 2) az eljárási igazságosság elemeinek megvalósulása esetén az állampolgár „szívesebben” fogadja el a döntést, még ha rá kedvezőtlen is az. Ez az, ami elvezet meglátása szerint ahhoz, hogy az állampolgárok legitimnek lássák a velük szemben eljáró hatóságokat. De mik is az eljárási igazságosság elemei? 1) a hang (voice), vagyis hogy az állampolgár az interakció során elmondhatja, amit szeretne, ezt meghallgatja a rendőr; 2) a tisztelet (respect), vagyis az interakció során a rendőr tiszteletteljesen bánik az állampolgárokkal, 3) a semlegesség (neutrality), vagyis hogy a tisztesség, diszkrimináció mentesség mentén születik a döntés, és 4) a bizalom (trust), vagyis hogy az eljáró hatóságok megbízhatóak.
Ehhez képest Anthony Bottoms és Justice Tankebe egy normatív megközelítés mentén ragadják meg a legitimáció feltételeit: 1) maga az eljárási igazságosság; 2) disztributív igazságosság; 3) jogszerűség; 4) és hatékonyság. Látható, hogy azon túl, hogy elfogadják az empirikus megközelítés elemeit (eljárási igazságosság) további, az állampolgár számára nem feltétlenül látható, érzékelhető feltételeket is megfogalmaznak.
Ezek közös jellemzői Bottoms és Tankebe szerint, hogy itt pontosan a fent említett dialógusos jelleget láthatjuk, vagyis ezek a legitimációs igények azok, amelyekre a rendőrnek választ kell adnia annak érdekében, hogy az állampolgár legitimnek ismerje el. Valamint ezek dinamikusak, kontextusról kontextusra változnak, vagyis ezeket empirikus kutatásokkal, „helyben” kell megértenünk. Egyúttal ezek az elemek, elvárások percepció mentén érzékelhetőek, vagyis az állampolgár érzékelésén és megítélésén múlik (külön nagyon izgalmas kérdés, a külső megfigyelő érzékelése és az interakcióban résztvevő állampolgár megélése közötti esetleges különbség). Szintén kiemelten fontos az a megállapítás, hogy a legitimáció nem egy konstansan létező dolog: minden egyes találkozás a rendőrrel egy lehetőség a legitimáció építésére vagy lerombolására, tehát minden interakció egy szocializációs helyzet.
Ezeket tehát úgy is megfogalmazhatjuk, mint a legitimáció „előzményei”. A következő kérdés az, hogy mi is fakad mindebből? Mi is az értelme mindazon túl, hogy az állampolgárok ezek teljesülése esetén „elégedettek” lesznek a rendőrséggel? A szakirodalom nagyon széles körben egyetért azzal, hogy a legitimáció megléte esetén 1) nő a jogkövetés (compliance); 2) csak úgy, mint az együttműködési hajlandóság az állampolgárok részéről; 3) kimutatható a bizalom megerősödése is; valamint 4) a bűnüldözés sikeressége is; 5) a különböző kisebbségi csoportokkal való kapcsolat is javul; 6) ezáltal érezhezi az állampolgár, hogy a közösség tagjaként tekintenek rá; illetve 7) egy nagyon fontos, praktikus szempont is kirajzolódni látszik: nevezetesen, hogy a normatív jogkövetésen alapuló igazságügyi rendszerek költségeikben olcsóbbak és hatékonyabbak, mint az elrettentésen alapulók.
Némi kritikával szükséges azonban illetni a fent összefoglaltakat. A percepció kérdése összetett, és a már említett empirikus-normatív iskola közötti ellentét is remekül reflektál erre. Azonban az sem egyértelmű a normatív (Bottoms-Tankebe) megközelítés esetén, hogy hogyan is lehet érzékelni pl. a jogszerűséget? További feszültség (amely oly sokszor felmerül, amikor angolszász környezetben kimunkált elméletről van szó), hogy a kontinentális jogrendszer hogyan tudja adaptálni ezt a viszonylag rugalmas koncepciót? Nyilvánvaló, hogy normatív módon aligha lehetséges ez.
Ezért is gravitált a kutatás érdeklődési körébe a rendőrök számára tartott képzések, hiszen a 1) sejtés az, hogy ha normatív módon nem lehetséges előírni, akkor valószínűleg a gyakorlati képzések lesznek azok, ahol mégis tovább lehet adni és be lehet építeni a mindennapi gyakorlatba, 2) ebből kitűnik, hogyan igyekszik operacionalizálni a gyakorlat a maga számára a legitimációt. Világosan látszik, hogy az angolszász területeken (elsősorban Egyesült Államok és Nagy-Britannia) igyekeznek beépíteni a rendőrök mindennapjaiba a legitimáció alapú rendészetet, míg Európa többi országa ebben nem csatlakozik (itt alapvetően az emberi jogokra alapuló rendészet szemléletét alkalmazzák). A kutatásban olyan példákat vizsgáltam (5 város: Chicago, Oakland, Stockton, Salinas, Norfolk), amelyekben részletesen leírták a program kereteit, tekintettel a fogalmi háttérre is, valamint be tudtak számolni valamilyen utólagos hatásvizsgálatról is. Ennek fényében az látható, hogy alapvetően azonos legitimációs fogalomra építenek, illetve már-már automatikusan az eljárási igazságosság mentén operacionalizálják a fogalmat, és építik be a képzésbe. A rövid- és hosszútávú vizsgálatok egyértelműen jelzik, hogy a rendőrök attitűdjére pozitívan hatott a képzés. Az azonban egy fontos felismerés, hogy maga a képzés csak egy első lépés – kérdés, hogy hogyan tud valóban beépülni mindez a hétköznapokba policyk, egyéb gyakorlatok révén.
A rendészeti feladatok egyes szegmensei mentén számos kutatást végeztek arról, hogy az eljárási igazságosság alapján eljáró rendőr valóban együttműködést váltott-e ki az állampolgárból, vagy milyen egyéb hatásai lehetnek az alkalmazásának. Azonban a látencia némileg kiesik a gyakran vizsgált területekből, így arról kevesebbet tudunk, hogy a legitimáció milyen kapcsolatban áll a feljelentés elmaradásával. Először is, itt fontos egy releváns elméleti fogalmi elhatárolást tennünk: a látencia vizsgálatok gyakran a bizalmat is vizsgálatuk alá vonják mint szempont a feljelentés elmaradásában, azonban – bár első hallásra nagyon hasonló tartalmú dolgokról van szó – ez semmiképpen nem egyenlő a legitimációval. Ugyanis míg a legitimáció az interakció során, a percepció mentén alakul ki, amely egy döntés a hatalom jogosságáról, addig a bizalom magára az intézményre vonatkozik inkább – bár a bizalom konceptualizáció rendkívül diverz a szakirodalomban. Azonban az is látható a szakirodalom alapján, hogy a legitimációs irodalomban a bizalom egyfajta pozitív következménye az előbbinek, tehát a bizalom egy feltétele gyakorlatilag a legitimáció [itt érdemes a legitimáció „pandantját”, az előrelátó igazságosságot, azaz, az anticipatory justice-t megemlíteni, ami a legitimáció ellenében hathat]. A kutatásban különböző látencia survey-eket vizsgálva láthatóvá vált, hogy bár a bizalmat igyekeznek mérni, megjelennek legitimációs elemek is a kérdőívekben. Az azonban nem igazán látható – a mögöttes konceptualizáció megértése végett –, hogy milyen bizalomfogalommal is operálnak (az intézményre vonatkozik vagy az eljáró rendőrre, vagy mindkettőre?). Azért is fontos ezt látni, mert ahogy fent már röviden jeleztem, a bizalom egyfajta következménye a legitimációnak, így a látencia vizsgálatakor ésszerű és indokolható lenne az adott legitimációs fogalmat operacionalizálni a mélyebb megértés érdekében, hiszen a legitimáció ilyenfajta „aprópénzre váltása” a gyakorlat számára is sokkal értelmezhetőbb információt nyújt, mint önmagában a „bizalom” megléte vagy hiánya.
Összességében tehát, egy olyan eszköz lehet a legitimáció alapú rendészet, amelyben mindkét fél nyertes: a tét nagy, a fent felsorolt, szakirodalom által több ízben bizonyított hatások vitán felül bizonyítják relevanciáját és sürgetik a minél szélesebb körben történő vizsgálatát és adaptálási lehetőségeinek feltérképezését.
__________________________________________________________
A blogbejegyzés a Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24-3-185. kódszámú Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program - a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.