Szabó AttilaA nőket tárgyiasító zenék ellen tiltakozznak egyre többen. Ezt mutatja be a Nők Lapja cikke. Az e mögött is meghúzódó probléma az, hogy az emberek tárgyként kezelik egymást. Ez pedig azért probléma és azért vezet a nők tárgyiasíthatóságához is, mert a tárgyaknak nincsen emberi méltóságuk. Akiből tárgyat csinálnak, az tárggyá is lesz. A problémát bizonyos esetekben a jog is azonosítja.
Jog
A Kúria egy választási ügyben már 2019-ben megfogalmazta, hogy az “emberi méltósághoz való jog sérthetetlen, valamennyi gyermeket megillető olyan alapvető emberi jog, amely nemcsak a gyermeki jogok eredője, de önmagában garantálja, hogy a gyermek nem válhat eszközzé vagy tárggyá. Ebből következően – ahogy azt az alapvető jogok biztosa is kiemeli – a gyermek politikai kampányeszközként való felhasználása alapjogi szempontból nem elfogadható. A Kúria is fontosnak tartja tehát rögzíteni, hogy a gyermek nem lehet népszerűség-növelő tényezője semmilyen politikai tevékenységnek.” Az alapvető jogok biztosa és helyettesei így fogalmaztak: “A gyermeket életkortól függetlenül, feltétel nélkül megilleti az egyenlő emberi méltóság, ennek értelmében a gyermek alany marad, és senki számára sem válhat eszközzé vagy tárggyá.“ Azt sem ők, sem a Kúria nem varrja el, hogy a felnőttek miért válhatnának tárggyá. Az világos, hogy a tárgyiasulástól a gyerekeket az államnak meg kell védenie, hiszen ők nem tudják magukat minden esetben – például a szüleiktől – megvédeni, de az nem világos, hogy ha a tárgyiasítás megfoszt az emberi méltóságtól, akkor egy felnőtt miért és milyen mértékben dönthet a saját tárgyiasításáról. Hiszen a belső szerveinket sem adhatjuk el és rabszolgává sem válhatunk. Az állam, bizonyos, extrém esetekben gátat szab a tárgyiasulásnak, de a lényeget nem érinti.
Az Emberi Jogok Európai Egyezménnyének (EJEB) 4. cikke a rabszolgaság, szolgaság és kényszermunka tilalmáról szól. Ezzel kapcsolatban az EJEB történetének egyik legfontosabb, korszakalkotó ítélete a Rantsev v. Cyprus and Russia (2010) ügy. Ez kifejezetten az ember teljes tárgyiasításáról, instrumentalizációjáról és gazdasági javakká való lealacsonyításáról szól. Az ítélet megállapítja, hogy az emberkereskedelm a 4. cikk védelmi körébe tartozik, és kimondta, hogy az a modern kori rabszolgaság egyik formája.
A panaszos egy orosz apa volt, akinek 20 éves lánya, Oxana Rantseva, művészvízummal (artiste visa) érkezett Ciprusra, hogy egy kabaréban dolgozzon. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy szexuális kizsákmányolás áldozata lett. Amikor megpróbált elszökni, a kabaré menedzsere felkutatta, a rendőrségre vitte, majd a rendőrség – ahelyett, hogy megvédte volna – visszaadta őt a menedzsernek, aki egy magánlakásba zárta. Oxana nem sokkal később rejtélyes körülmények között zuhant ki az apartman erkélyéről és meghalt.
A Bíróság ebben az ügyben részletesen elemezte, hogy az emberkereskedelem miért sérti a 4. cikket, még akkor is, ha a „rabszolgaság” klasszikus, jogi értelemben vett tulajdonjoga (amikor valaki papíron a másik tulajdona) a modern jogrendszerekben már nem létezik.
Az EJEB kifejtette, hogy az emberkereskedelem lényegénél fogva az egyén eszközként való használatát és tárgyiasítását jelenti. Az ítélet nagyjából úgy fogalmaz, hogy az emberkereskedelem az embereket adható-vehető áruként kezeli, és gyakran csekély vagy semmilyen ellenszolgáltatásért végzett kényszermunkával, a mozgásszabadság korlátozásával, megfigyeléssel, erőszakkal és fenyegetésekkel jár. A régi, világméretű rabszolga-kereskedelem modern formájaként az áldozatok emberi méltóságát és alapvető szabadságait veszélyezteti. (281-282.)
Egy másik ügyben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága vizsgálta azt, hogyan tárgyiasíthatja magát valaki. Az 1990-es évek elején Manuel Wackenheim – egy kisnövésű francia férfi – abból élt, hogy diszkókban és szórakozóhelyeken lépett fel „repülő törpeként”, ahol a vendégek védőfelszerelésben lévő céltárgyként dobálhatták őt.
A francia belügyminisztérium iránymutatása alapján több francia önkormányzat (köztük Morsang-sur-Orge polgármestere) betiltotta ezeket a rendezvényeket. Wackenheim bíróságon támadta meg a tilalmat, arra hivatkozva, hogy az sérti a munkához való jogát, gazdasági ellehetetlenüléshez vezet, és hogy ő önként, beleegyezésével végzi ezt a tevékenységet. Rámutatott arra is, hogy a munkanélküliség sokkal megalázóbb számára, mint a munkája. Az ENSZ bizottság szerint pedig “(...) a részes állam a jelen ügyben bizonyította: a szerző által gyakorolt törpedobálás betiltása nem önkényes intézkedés volt, hanem a közrend védelme érdekében szükségesnek bizonyult. Ez pedig olyan, az emberi méltósággal kapcsolatos megfontolásokat vet fel, amelyek összhangban állnak az Egyezségokmány célkitűzéseivel. “ Tehát, van olyan eset, amikor az állam megvédheti saját magától azt, aki tárgyiasítaná magát.
A jog azonban ezeken az extrém, például gyereket érintő, az emberi szervek eltávolításával vagy emberi lények eladásával, önmagunk nyilvános és szokatlan megalázásával járó helyzeteken túl egyelőre megoldást nem kínál. A jog a fennálló társadalmi rendszeren belül működik és annyit tud tenni, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetekben segít. Azonban arra nem tud rámutatni, ami mindemögött meghúzódik: azért tekintünk tárgyként gyerekekre, nőkre, munkásokra, mert olyan korban élünk, ami ezt lehetővé teszi, sőt, készen kínálja. Amíg ez a korszellem, addig toldozgatni-foltozgatni lehet a rendszert joggal és morállal, de valójában megváltoztatni nem.
Az emberi méltóság helyreállításához az kellene, hogy mindenfajta tárgyiasítás jogellenes legyen. A szexuális tárgyiasítás, a megbélyegzés, a kihasználás is. Azonban ez a jelenlegi keretekben lehetetlen. Ezért is nem mondja ki a Kúria, hogy a választási kampányban egy felnőtt sem használható tárgyként, sőt tárgyként semmilyen reklámban nem lenne használható senki. Ezért is nem mondja ki az EJEB, hogy a definíciója szerint a munkaviszonyok egy jó része is tárgyiasító lehet, mert munkaviszonyba lépni még az európai társadalom nagyrészének sem önkiteljesedés és szabadság, hanem kényszer: a legkisebb rossz. A rendszer épül arra, hogy bizonyos mértékben szinte mindenki tárgyiasítható és szinte mindenki rá is kényszerül, hogy tárgyiasítva legyen. Ez a valódi baj.
A tárggyá válás folyamata
Lukács György Történelem és osztálytudat című, 1923-ban megjelent művének központi tanulmánya az eldologiasodás. Ebben Marx árufetisizmus-elméletét terjeszti ki a kapitalista társadalom egészére: nemcsak a gazdaságot, hanem az intézményeket, az emberi kapcsolatokat, a gondolkodást és az önmagunkhoz való viszonyt is vizsgálja.
Az eldologiasodás lényege, hogy az emberek által létrehozott társadalmi viszonyok úgy jelennek meg, mintha önálló, objektív, az emberi akarattól független dolgok lennének. Eközben az emberek maguk is úgy kezdenek viszonyulni önmagukhoz és másokhoz, mintha dolgok lennének. Az emberi tevékenység és az emberek közötti viszonyok által létrehozott formák, például a munkaerő-piac, a pénzpiac idegen, megváltoztathatatlannak látszó hatalomként kerülnek az emberek fölé.
Az eldologiasodás elsődleges oka Lukácsnál a kapitalista árutermelés szerkezete. A kapitalizmusban az emberek munkája áruként jelenik meg, az áruk értékét pedig a piaci viszonyok, az árak és a gazdasági számítások közvetítik. Az emberek közötti társadalmi kapcsolat így egy dolog tulajdonságának vagy egy személytelen gazdasági törvénynek a látszatát ölti. Egy termék ára objektív adatnak tűnik, miközben társadalmi viszonyok, munkafolyamatok, intézmények és hatalmi viszonyok alakítják. A munkaerő piaci értéke úgy jelenik meg, mintha az ember saját, mérhető tulajdonsága lenne, a gazdasági verseny kényszerei pedig úgy működnek, mintha természeti törvények lennének, amelyeknek mindenkinek engedelmeskednie kell.
Az áruforma ezért Lukácsnál nem egyszerűen a javak adásvételének technikai módja, hanem olyan társadalmi logika, amely egyre több életterületet alakít át. A gazdasági viszonyok számszerűsíthető, kiszámítható és személytelen formái átterjednek az államra, a jogra, az igazgatásra és az emberek önértelmezésére is. Ez strukturális folyamat: nem szükséges, hogy bárki tudatosan elhatározza az emberek eldologiasítását. A folyamatot a társadalmi működés hétköznapi mechanizmusai termelik újra.
Az eldologiasodás pedig nem csak egy társadalmi folyamat, hanem egyszerre egy szubjektív, belső átalakulás is. Nemcsak a világ változik olyanná, amelyben az emberek dolgokként jelennek meg, hanem az emberek is megtanulják a világot ebben a formában érzékelni. Az emberi viszonyok árakban, szerződésekben, szabályokban, mérőszámokban intézményi eljárásokban fejeződnek ki. Ez vezet oda, hogy valaki egy szexuális tárgy, egy csicska, egy ellenség lesz és nem az adott személy.
Ezek a formák részben függetlenednek az egyes emberek szándékaitól, és személytelen kényszerré válnak. Az emberek már nem úgy élik meg őket, mint saját közös tevékenységük eredményeit, hanem mint külső, objektív szükségszerűségeket. A piac megkövetel valamit, a társadalmi rendszer pedig így működik. Az eldologiasodás következtében pedig az ember maga is a számítás tárgyává válik. A munkavállalót teljesítménnyel, hatékonysággal és piaci értékkel írják le, saját magát egyre inkább ezekben a kategóriákban értékeli. Az infuelnszer magára, az arcára is áruként tekint. Mindenki eladni akarja magát, mert árúvá vált. A személy már nem egyszerűen cselekszik, hanem saját magát is menedzselendő objektumként kezeli.
Lukács elméletének központi gondolata, hogy az eldologiasodás egyszerre társadalmi, pszichés és politikai folyamat. Az emberi viszonyok személytelen, objektívnek tűnő rendszerekké alakulnak; az egyén saját magát is mérhető, összehasonlítható és kiaknázandó, kihasználható dologként kezdi érzékelni; a társadalmi rendet pedig olyan külső szükségszerűségként fogadja el, amelynek megváltoztatására nincs valódi ráhatása. A társadalmi struktúra alakítja a tudatot, a tudat pedig a mindennapi gyakorlaton keresztül újratermeli a struktúrát.
Kiút
Lukács megoldása erre a problémára, hogy a proletariátusnak fel kell ismernie a helyzetét és meg kell változtatni ezt a rendet. Ez nem történt meg, mert a proletartiátust mások kezdték kicsit máshogy tárgyként használni. Egy másik kiút az lehet, hogy a mindenki általelismert emberi méltóság fogalmát minél szélesebbre tárjuk és rákenyszerítjük az államokra a tárgyiasítás minél teljesebb körű tilalmát.
Csak ez vezethet el oda, hogy senki nem fog magára sem tárgyként tekinteni, senki nem fog a másikra sem tárgyként tekinteni és végül, de nem utolsó sorban: senki nem fogja hagyni, hogy valaki más tárgyként tekintsen bárkire.
A tárgyként kezelés csak akkor fog megszűnni, ha állami kényszerrel, a két alapvető jogot egymással szemben mérlegelő bíróságok útján leállítjuk a tárgyiasítás folyamatait és csak azt tartjuk az emberi méltósággal összeegyeztethetőnek, ha minden esetben csak a “van-e hozzá kedved” kérdés szabályozza az emberi cselekvéseket és viszonyokat.
Bár persze az nagy kérdés, hogy egy kapitalista társadalom államszervezete meg tudja-e tenni azt, hogy így megtiltja a tárgyiasítást.
Amíg ez nem történik meg, addig két dolgot lehet tenni: az egyik, hogy jogvédő szervezetek megpróbálnak tenni azért, hogy a tárgyiasítást az állami szervek és bíróságok az emberi méltóság védelme érdekében korlátozzák. A másik pedig, hogy olyan közösségeket építűnk, amelyek nem tárgyiasítanak, hanem a legkisebb gyermektől, a legidősebb aggastyánig, a fogyatékkal élő embertársunktól a pszichés betegekig mindenkit cselekvő alanyként kezelnek még akkor is, ha ez bizonyos, tárgyi célok elérésének hatékonyságát lerontja. Mert az igazi kérdés nem az, hogy mik, hanem, hogy kik vannak körülöttünk.
__________________________________________________________
Az írás a szerző véleményét tartalmazza, és nem értelmezhető a TK hivatalos állásfoglalásaként.